MINDEN KÉPHEZ VAN EGY TÖRTÉNET
1988. augusztus 28. egy szombati nap volt. Már pénteken úgy éreztem valami nem stimmel. Életemben, de sokszor éreztem azt, hogy valami nem stimmel, de ez most más volt.
December vége óta volt egy kis „első utas az élet” bennem, és jelzett, hogy nem valami fényes a hely ahol lakik. Eddig se találta annak, de most végképp betelt a pohár, azaz én, és jelezte, hogy eljött a cselekvés órája! Megunta ezt az egész córeszt ott bent, unalom a köbön, se rendes kaja, se gügyögés, vagy a Mama „édeskiskaucsukbabám” ömlengése, semmi… Ez majd később jön, most csak a zavaros lében való egyet jobbra, egyet balra mocorgás, és a tömény unalom.Érezte, hogy kaja kell, levegő kell, látni akarta az embereket és nem csak hallani őket, azt is csak a lötyögésektől kísért, távoli morgásszerű hangon.Megjegyzem én is untam. Akkora voltam, mint egy hirdetőoszlop, igaz egy liter madártejet vagy egy kiló barackot úgy vágtam be, mint a pinty! Ezen kívül, a mozgásom egy bánatos bálnáé volt, olyan bálnáé, aki túlzabálta magát és úszni sincs nagy kedve.
A szekrény teteje tele volt kidobható pelus csomagokkal, én boldogtalan nem tudtam, hogy ennek a százszorosa kell majd, akkor elégedetten szemléltem a kupacot. Babaholmi bőven, a szekrény tele mindenféle cuccal, hol ez a gyerek? Tudtam még van kb. egy hónapom, hivatalosan hat hetem, de tény mind a ketten untuk a helyzetet és egymást ebben a felállásban.Lelkiismeretesen csináltam a nagy semmit nap nap után, mert ezzel a súllyal mást nem is lehetett. Nyár volt és meleg, Tükör újságot olvastam, és madártejet faltam.
Éjjelente rádiót hallgattam, aludni is alig bírtam.
Egy alkalommal éjjel azonban álmomból padlóreccsenés ébresztett fel. Ki se mertem nyitni a szemem! Nyilván egy rabló, mi más lehet?Atyaúristen, itt heverek 200 kiloponddal, és képtelen vagyok felpattanni, lerúgni a hívatlan látogató fejét. Mi lesz? - gondoltam. Aztán éreztem, hogy valaki néz! Mi a fene! Még ez is! Mozdulni se mertem, csak feküdtem és továbbra is arra gondoltam bejött egy rabló. Aztán erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem. Rabló helyett az ágyam végében álló kanapé karfáján ült lesben egy macska és mereven bámult rám. Csoda hogy akkor nem indult be a szülés! Mindenesetre, ahogy csak bírtam úgy pattantam fel, igaz ekkor a szeizmográfok a Nagymező utca közepe táján kisebb földmozgást mértek. Egy szónak is száz a vége a konyhaablakon érkezett a szomszéd macsekja aki végigszambázva a lakáson, előttem landolt. Ugyanarra kergettem ki, amerről jött, már amennyire kergetésről szó lehetett… az én lépteim tényleg döngtek! ( A nő döngő léptei felszólamlás a nagy kakaóscsigagyártó beszólása óta ismertek)
Izgalom a tetőfokon, ráadásul másnap megérkezett a nagyszőnyeg a tisztítóból és bár éreztem ezt jelen állapotomban nem nekem kellene felteríteni, mert kiterülök én magam is, mégis megtettem. Nehéz volt, nagy volt az a szőnyeg és mire végeztem a derekam beindult.Este vendégek érkeztek, egy volt kolléganőm a férjével. Mint üveges Tóthnak a hanyatt esés, pont annyira hiányzott a látogatásuk. A kolléganő híresen buta volt, sötét, mint két pár rendőrcsizma és korlátolt, mint a lépcsőház. Valahogy sosem szerette senki a cégnél, végül megszántam, mert annyira hülye volt, és amíg még a cégnél téblábolt a pártfogásomba vettem. Ezért ő azt gondolta „barinők” lettünk. Látogatásuk idején ő is babát várt, igaz még az elején. Több alkalommal jeleztem, hogy nem vagyok túl jól, de ők édesen mosolyogva ültek tovább és ették, ami a tálcákon volt, majd 10 óra tájban mikor azt mondtam lefekszem és kész, akkor felemelkedtek végre. Ez csütörtök volt. Pénteken már nagyon pocsék lett a helyzet és szombaton 28.-án irány a kórház. Ott aztán néhány nap múlva a kis unatkozó megérkezett, igaz nagyon korán, igaz nagyon nehezen.A nagyon hülye kolléganőről még annyit, hogy anya lett ő is, aztán a hormonoktól párás szemű férje magához tért és lelépett. Miss buta egy darabig pillogott aztán cselekedett. Több éve Amerikában él a tőle megszokott boldog és nagyon bugyuta mosollyal, a nála több évtizeddel idősebb, őt tejben-vajban kényeztető férje oldalán. Mi ebből a tanulság? Kettő is van.
Vannak dolgok, amelyeket nem kell siettetni akár unalmas akár sem.A nagyon hülye mindig elnyeri méltó jutalmát.Eddig a mai mese.
De a legfontosabb az, hogy, édesmackóm, boldogságom kútforrása, a legértékesebb oklevelem megérkezett.
Ennek a szeptember elsejei szülinapnak aztán később, sok éven át különösen örült.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lebloggoltam-hedisegek.blog.hu/api/trackback/id/tr2318701258
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
