1929-ben született, és ma már annyira de annyira tudom, és érzem de főként értem minden cselekedetét.
Így van ez, ha lassan de biztosan eléred a szüleid életkorát, azt az életkort, amikor még éppen csak itt voltak veled, és amikor magadra hagytak.
Mert ha a viszony szoros, - még ha nem is mindig probléma mentes - akkor egy gyerek élete végéig úgy érzi, hogy magára maradt, a szülő hiánya feldolgozhatatlan, és sosem múlik.
Nem érdekelnek a pszicho dumák, hogy ugyan már ez az élet rendje, és hogy lépj már túl! Azok elvesztésén, akik az életed része voltak sőt akiknek az életedet köszönheted, hogy a fenébe lehetne túllépni, csak úgy!
Szeretek egyedül lenni, és rengeteg alkalmam van végiggondolni olyasmit, amit anno a rohanásban, az örökös stresszben nem volt módom. Most van! Egyre jobban értem őket, és egyre jobban próbálom kikerülni azokat a hibákat, amelyeket ők elkövettek. Igaz, én meg elkövetek más hibákat!
Arany apukám! Most lennél 95 éves, ha az emberi test bírná, ha vigyáztál volna jobban, de... olyan voltál, mint én is...stresszes, impulzív, vehemens... 74 éves voltál, amikor a szíved lázadni kezdett.
Az utolsó, már a kórházban való lázadásnál beletörődtél, elfogadtad és rábólintottál. Akkor menjünk! - gondoltad, és mentél volna! Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor vágtál neki, de a lelkiismeretes orvosok újra és újra és újra... egy álló éjjel próbáltál az ezután következő megalázó rémes hónapok elől elmenekülni, de nem hagyták. Így hát maradtál még, ledolgoztad az összes karmádat, és a végén csendben, tőled szokatlanul, halkan, nyugodt arccal el tudtál menni.
Ott voltam, a kezem a homlokodon, a kezed az unokád kezében...úgy, ahogy szeretted volna. Ott voltunk veled. Láttam, végre megkaptad, amit akartál, és mert mi is veled voltunk, megnyugodtál.
Hogy én nyugodt vagyok-e?
Nem tudom Apu!
Sosem tegeztelek, mert nem engedted, semmi baj én megszoktam. Most viszont ennek is eljött az ideje, és tudom, Neked is jó ez így.
Ezt a táskát ide-odaköltöztetem, pakolom, nem találom a helyét, most éppen elől van. Itt vagy velünk, hogy jó-e ez vagy sem? Nekünk jó.
Szülinap! Ádámmal itt dekkolnánk valami pulcsival, sállal, horgászkönyvvel, és Mozart kuglival a kezünkben. Anyu a vaníliás kiflivel szöszmötölne a konyhában.
Persze melyik konyhában? Hiszen látod onnan is, hogy mennyit költöztünk, ide meg oda, na jó, már nem így csinálnám én se.
Mindenesetre van nekünk egy konyhánk, ’AZ’ a konyha, valahol egy régi házban, oda képzelem az egészet! Mindjárt kész a süti, már érzem az illatát, te kiabálsz a hosszú előszobán át- Nem ég oda? Érzem a szagát!
Anyu visszakiabál - Az égettet majd megeszem én!
Nagyi előkerült a szobájából, kezében az ő ajándéka, na jól van… akkor köszöntünk … Boldogat Apu!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lebloggoltam-hedisegek.blog.hu/api/trackback/id/tr6618701372
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
