Lebloggoltam

Egy pillanat csupán és itt a várva várt síszezon. Minden buzgó "téli" nő és  "téli" férfi a padlásról, a pincéből, a nagyiéktól, Jóska bácsiék verandájáról előbányássza a sígönceit és hajrá előre!

Nincs az a szezon, amikor eszembe ne jutna két nevezetes símalőröm.

Egy kedves hímnemű meghívásra - később sem a hímnemű, sem a meghívás nem tűnt olyan kedvesnek - Dolny Kubin lankáin vettem első síleckémet, és ez sok évtizedre visszavetette a síelésért való amúgy is halovány rajongásomat. ( Eleve úgy vélem, a tél azért van, hogy jól befűtsünk ingatlanjainkba és ott vészeljük át az ingatlanon kívül fellelhető farkasordító hideget, havat, szelet és egyéb nagyon kellemetlen körülményt.) 

Sok évvel ezelőtt tehát elfogadtam a meghívást és a felkérést, hogy Dolny Kubin lejtőin  időzzek néhány órácskát  télvíz idején .

Ma már magát valamire tartó síelő Ausztria, Olaszország és más területek felé veszi az irányt. Régebben, sűrűbben jártak a népek, efféle Kubin-szerű közelebbi tájakra, melyek bővelkedtek lankás és fekete pályákban , igaz utóbbinak a közelébe se kerültem soha.

Fekete??? Halványszürke pálya hallatán is kiújult állandó ériszonyom!

Megérkezés, szikrázó napsütés, és ropogó hó a talp alatt. Isteninek tűnt.

Első nap szemrevételeztem a tájat, a többieket, a lehetőségeket, és a bódét, ahol síelés helyett eszegetni és iszogatni lehet. Ezzel el is telt az első nap hál’ Istennek.

_______________________________________

Jött a második nap, és a kölcsönszerkó, amelyet majd magamra kell zúzni, hiszen egy hét az egy hét, és mikor fogok én megtanulni csúszkálni, ha nem most! A nap sütött, rajtam kívül két nőnemű hevert a bódé oldalában, igaz nem az italtól, hanem a napozástól aléltan. „Ez a nap, a barnulásé, és az ejtőzésé”, mondtam.

____________________________________________

A harmadik napon elégedetten konstatáltam, hogy a gyerekek már merészen csúszkálnak, és szédülten - még mindig nem az italtól – láttam, hogy a többiek hátsójukat jobbra-balra billegetve, lazán vetik a szelet maguk körül, vészes lejtőkön, vészes tempóban. Ezzel a nézelődéssel elment a harmadik nap is.

_____________________________________________

Negyedik nap meghívóm sértődött fejét látva, kénytelen voltam magamra illeszteni egy-két síszerszámot, és magam előre-hátra lökdösve araszolni azon a néhány méter vízszintesen, amit találtam.

Különféle ukázokra, különféle kunsztokat hajtottam végre, úgy, mint állva maradni, valamint hanyatt és nem pofára esni.

Kísérőm, és egyben oktatóm kérésére, - melyet határozott hanghordozás kísért, - kisebb lejtőszerű képződményre is felbaktattam néha, és ott, a nekem térdig érő gyereksereggel versenyt estem.

Azon rövid idő alatt, míg állva sikerült maradnom, kértem valakit, hogy fotózzon le, mert éreztem egyhamar nem leszek így felszerszámozva.

Próbáltak rám hatni kedvesen, erőszakkal, határozottan és esdekelve. Megmakacsoltam, majd komótosan leszerszámoztam magam és a hátralévő napokat a bódé oldalában, heverészve, napozva töltöttem. Így nem tanultam meg síelni.

Ne kövesse példámat senki! Akinek nem síje, ne vegye magára, de egyébként hóra fel!

No de ez semmi! TÖBB, MINT 20 ÉV MÚLVA ÚJRA NEKIBÁTORODTAM! Persze már elfelejtettem, hogy 20 évvel ezt megelőzően sem akarózott sielni Kubinban. Most is mint akkor, a meghívő személye sokkal többet nyomott a latba, mint maga a váható veszély. Naná, hogy újra belelkesedtem!

Így történt, hogy egy másik "versenyző", aki e sportnak úgyszintén magas régióiban - uff micsoda szófordulat e témában! -  remekelt, magával vitt egy sítúrára. Ez már a nemes Olasz Alpokban volt, magas hegyek, villogó síszerszámok és vagyont érő ruhák, melyek között én, a most is nem túl jó válogatásban összeberhelt  kölcsön sícuccomban elég szánalmas képet nyújthattam, bár én úgy tettem " mintha"!  Mintha minden darab piszok divatos és a legfájintosabb minőségű lenne! Ezt rajtam kívül senki nem gondolta így.

Amikor kölcsönbotomat leszúrva, a melegedőbódéba beindulva, a botért való aggódásomnak hangot adtam, az egyik oktató szánalmasan végigmért, és közölte: - Ezt a botot senki nem fogja elvinni! 

Már a bakancs is törte a lábam, jajgatva közlekedtem benne, majd ahogyan sok évvel ezt megelőzően, most is felszerszámoztam magam és nekivágtam  életem újabb megaláztatásának! 

Induljunk! Síelni fogok vagy mi! Inkább a vagy mi!

Késő bánatnak tűnt már, mégis halkan nyafogni kezdtem, de  a lejtő kérlelhetetlen ördöge nem vette komolyan. Próbáltam értésére adni, hogy tulajdonképpen én nem tudok, csak szeretnék síelni. Igaz akkor már ez utóbbiban sem voltam teljesen biztos. Pedig a java csak ezután következett!

Az én ördögöm határozott mozdulattal belökött egy felvonóba, én pedig engedelmesen berogytam középre. Balról volt ő, és a másik oldalon csapatunk másik tagja, egy megtermett oktató. Így beszorulva középre, arra gondoltam biztos helyen vagyok, nem esek ki legalább. 

A felvonón egyre nagyobb rémület lett rajtam úrrá, tériszonyom már félúton lerohant és nem engedett. A felvonó már a csillagokban járt, amikor éreztem, a kiszállással  gondom lesz. Amikor felértünk, hirtelen megrántottak kétoldalról és rémületemre egy ijesztő vezényszóra egyszerre ugrottunk ki az ülésből!

Én ott álltam  a szédítő magasságban, ahol, buzgó hatévesek vijjogva száguldottak el mellettem, ezzel is elbizonytalanítva, hogy egyfelől talpon maradok-e ebben a baromi forgalomban, másfelől, hogy jó ötlet volt-e újra erre a sídolgora vállalkoznom.

Kísérőm, meghívóm és a lankák veszett ördöge, egy határozott "Na, induljunk"-kal adta tudtomra, hogy ne dekkoljak itt a tetőn, süt a nap, csúszik a hó, kezemben a "senkinek se kell, olyan ronda, bátran bárhol otthagyhatod" jelzővel ellátott iszonyatos botpár, tehát hajrá!

Pont az történt, ami ilyenkor szokott! Én elindultam  a lejtőn, de  farnehéz figurám azonnal hanyatt vágódott. A hegyek megremegtek, valahol Velence táján 4,5-ös erősségűt mértek a Richter skála szerint, de nem volt mit tenni, erőteljes karok megragadtak, talpra állítottak és ezt a dolgot még kettőször ismételtük meg.

Másodszorra akkorát koppant a fejem, hogy lent azt hitték a delet kongatják a menühöz, ugyanis sem kobak, sem sapka nem volt rajtam, mert az nekem nem áll jól.  Tehát hajam szállt a szélben, tény, hogy jól néztem ki, de amúgy! Le kellett jutnom a szédítő magasságból, és ez nem tűnt könnyűnek.

Végül a lejtő delejes ördöge és egy másik ördög, megragadtak kétoldalról és két oldalt támogatva lebénáztunk. Ez alatt én kétszer halál közeli állapotba kerültem, részint a szédítő sebességtől, részint attól, hogy a lábaimat néha a levegőben, néha a havon, de néha még a csúcson éreztem, de egyáltalán nem gondoltam hozzám tartozó, velem egy életközösségben élő két végtagnak az zicher!

Mikor leértünk a  lejtő két ördögével nagy egyetértésben megállapodtunk, hogy jobb, ha alant gyakorlok naphosszat. Megörültem a hírnek, hiszen, lent minimális az emelkedő, és néhány napos csecsemők pólyában gyakorolnak errefelé, ez tehát a nekem való terep.

Így aztán órákon át oldalirányban araszoltam fel. Tapos egyet fel, tapos egyet fel, így szépen! Lassan, de bizonytalanul eljutottam néhány méterre, majd elindultam lefelé. Csúsztam mint a ménkű, hóeke, hóeke, egyik lábam itt, a másik ott, én a földön!

Felállni esélyem sem volt a szerteszéjjel mutató végtagjaim miatt. Vidáman hevertem  a hóban, pechemre a forgalmas, zsúfolt  felvonó közelében, és közben felettem őrült jövés-menés zajlott.  Ahogy ott bágyadtam hevertem végre valaki megszánt - férfi volt az illető - és lekapcsolta rólam az egyik lécet. Aztán tovább ment. Na, akkor lett végre egy lábam, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy a másikat szabaddá tegyem.

Nem gondolná az ember hogy egy láb és két kéz kevés ehhez a művelethez! Még feküdtem egy kicsit,  egész jól elvoltam, a nap sütött, senki nem lépett rám, és akkor vége egy fickó kioldotta a másik lécemet.

Így álltam talpra, és fogadtam meg, ha valami nem megy, azt ne erőltessük! Ha ez nem ment Dolny Kubinban 20 évvel ezelőtt, és nem megy az Olasz Alpokban most, akkor ezzel fel kell hagyni és kész!

Egyébként lapályban, sík terepen, dombok, hegyek és két méternél nagyobb emelkedőket kihagyva, bármikor taposom a havat!

Persze ezt nem kell készpénznek venni. 

20 év múlva még csak 80 körül leszek, a jó ég tudja, akkor ki lesz a kísérőm, és hol leszek éppen!

Ha azt látni, hogy egy korosabb, vihogó szőke, lobogó hajú nő borul a hóban ide-oda, és hever a felvonó közelében, valaki jöjjön oda és csatolja le a léceimet!

Nagyon megköszönném!