Ez itt Amerika! Ezt mondtuk, ha valami olyan „first class" volt, hogy az már maga volt „Amerika”. Apukám azt mondogatta: „Ha ezek megállnak 50 évre, akkor se érjük őket utol soha!”
„Álmaimban Amerika visszainteget, álmaiban Amerika nem mondhat nemet!” (a.D.Stúdio).
A háború előtt nagyapám Visegrádi utcai boltja jól ment, így üzlettársa lett „A Sipos”, azaz Sipos bácsi, akivel együtt gründoltak egy-két üzletet.
Sipos bácsi a háború után azt mondta nagyapámnak, hogy, ebből, ami itt van, neki elege lett, útnak indul és meg sem áll a feleségével Amerikáig.
Amikor aztán jött a következő vérzivataros idő 1956, azonnal hajójegyet küldött a családnak. „Gyertek azonnal, nem lamentálni, indulni!” Ez volt az üzenet.
Nagymamám azt mondta: „A Mamát nem hagyhatom itt egyedül! Na és Elzáékat sem, én nem megyek!”
Apám azt mondta: „Én végre szerelembe estem megint, mindjárt nősülök, dehogy megyek!”
Nagyapám azt mondta: „Most akkor egyedül menjek?”
És mind itt maradtak.
Apám megnősült még az év decemberében, én pedig felüvöltöttem a következő év szeptemberében a Baross utcai Klinikán.
Sipos bácsi, „A Sipos”, pedig elkezdte küldeni nekünk a Kovácséknak, rendületlenül az ő csomagjait. Gyerekfejjel a színes pléh kekszes dobozokra emlékszem, amelyekben lisztet és egyéb dolgokat tároltunk, ha a sós és édes kekszek kifogytak.
Én talpig nájlonban pompáztam a bébifotókon, anyukám darázsderekú szoknyákban tündökölt, persze mindet Sipos bácsi küldte.
Emlékszem a temérdek divatlapra, amelyet nagyanyám hiú nőiessége és varrástudománya miatt küldött Siposné. Ott tárolta őket a nagyszekrény tetején elbújtatva, mert ugye mit lehet tudni! Amilyen idők voltak ugyebár, ááámerikás divatlapok? Az kéne még, hogy meglássák!
Emlékszem még nagyanyám földig érő, súlyosan leomló, mély bordó vékony-fehércsíkos nem is tudom minek nevezzemjére, hiszen pongyolának nem volt nevezhető. Gyönyörű nagyasszonyos cucc volt, amolyan esti belépő a „szuppéhoz”. Nagyanyám nem merte hordani meg ne lássák a házban, hogy mit küldött a Sipos. Sokkal később, már megroppant egészsége idején levágta az alját és lett belőle egy térdig érő izé, a régi csoda megcsúfolása, azt már hordta szegény.
Anyám se viselte azt a szintén földig érő, szabott, karcsúsított, csodás madár és virágmotívumokkal elegy igazi selyem valamijét, ami akár egy Ginger Rogers filmből lett volna.
Én hordtam egy darabig 1976-ban, amikor elővadásztam a szekrényből, mert annyira lekvarcoltam magam, hogy a másodfokú égési sérüléseimre semmit, csak ezt a tisztaselymet tudtam elviselni a bőrömön.
Sipos bácsi pedig csak küldte, csak küldte a csomagokat az ötvenes és hatvanas években. Kaptam például egy fiúbabát, ma úgy mondjuk afro-amerikai baba, nos Johny lett a neve és sajnos féltem tőle. Így került nagyanyám szobájába és ott is maradt.
Helyette kaptam aztán Katit, aki egy pillogó baba volt kis lukkal a száján és az alfelén, emiatt azt gondoltam, ha jól megetetem főtt krumplival az majd távozik, az embereknél megszokott módon. Nem így történt. Szegény Katit elemeire szedve kellett kimosni.
Igaz előtte a velem jó előre közölt tényt figyelmen kívül hagyva, megmostam, a nem megmosható műanyaghaját, amitől az egy életre összepöndörödött. Ilyen dzsesszes sérója van 1962 óta, és ma is így hever az ágyam aljában.
Kapott téli és nyári ruhát, de már az nincs meg, helyette a gyerekem babakori pulcsijában és zoknijában várja a jobb napokat! Hogy melyek lesznek azok, nem tudni!
Aztán egyszer nagyanyám besokallt. Olyan sok vámot kellett fizetni a ruhákért, ajándékokért, kekszekért, csokiért, hogy írt Siposnak, ne küldjön többé semmit.
Ez volt nekünk Amerika!
Rég volt, és már csak Sipos bácsi halvány fényképei maradtak meg, egy tengerparti nyaralásból, vagy egy kanadai kirándulásból, és persze Kati babám. Johny fejét egyszer nagyi betörte egy hevesebb takarítás alkalmával és már nem is emlékszem mi lett vele.
Később felnőtt koromban anyu megsúgta, hogy Sipos bácsi állítólag plátói módon szerelmes volt nagyanyámba, a környék szépasszonyába és ezért IS volt a temérdek törődés.
Miután nagyapám 1961-ben meghalt nagyanyám rengeteg levelet kapott még Amerikából, amit féltve rejtegetett, és őrizte egészen Sípos halálhíréig.
Sipos bácsi felesége Edit egyedül maradt, gyerekük nem volt, és még néha ő is küldött pár sort, vagy fényképet, aztán ő is elment. Fura emlék ez Siposékról, akik New York-ban, több mint 40 évvel ezelőtt meghaltak, és az 1945 utáni magyar emigránsok közül voltak valók.
Már csak emlék a Visegrádi utca 18. is, a nagyimék is, már anyuék is, már én maradtam, aki még emlékszem arra, mi volt nekünk Amerika.
Én és Kati baba. Ő az ágy aljában, én meg felette.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.