MINDEN KÉPHEZ VAN EGY TÖRTÉNET
1971.-ben időszerűvé vált, hogy a sorsomról döntsön a család. Apukám javaslatára a magyar nyelv és irodalom továbbképzése helyett a számítástechnikai vonalon kellett tovább tanulnom, mert, ahogy mondta ez a jövő. Kötelességtudó gyerekként hajtottam a fejem a nemkívánt igába és négy éven át masíroztam egy olyan suliba, amitől minden porcikám berzenkedett. Elsőben csendes és visszafogott gyerek voltam még, szemlélődtem csak, és láttam, hogy a tőlem legtávolabbi padsorban ül egy lány, aki valami fura fensőbbséggel dekkol a helyén, és én ezt határozottan utáltam. Otthon ennek hangot is adtam, mondtam, én ezt a lányt nagyon rühellem.
Aztán a lányosztály átalakult, a tagok különféle csoportosulásokba tömörültek, volt, aki magánzó amolyan kívülálló maradt, volt, aki vezérként, vagy lelkes támogatóként volt egy-egy csoport tagja. Valahogy ezzel a lánnyal – erre már nem is emlékszem, ami elég különös, mert minden frászkarikára emlékszem – egy csoportosulásba kerültünk. Akkortól aztán barátok lettünk. Úgy, ahogy arra csak buggyant kamaszok képesek, minden átmenet nélkül, az utálatból barátokká váltunk. Mondhatni egy életre. Szomorú a mondat, mert az enyém még tart, az övé négy éve megszakadt.
A vezetékneve miatt Bilinek hívtuk, ami miatt sosem berzenkedett, bezzeg a lányát egy idő után – teljes joggal – nem engedte Rottyantónak nevezni, mert az a gyerek keresztnevével alliterált.
1974.-től lettünk igazi barátnők, ennek, is mint annyi sok más egyébnek, 50 éve már. Nagy kavarokkal Bécsen át, nagybácsi dollárjából, nagypapa pénzéből sikerült egy dobozhangú Philips magnót kapnia, nekem ott volt a cukrászék fiától vett riportermagnó a nagy kihúzható mikrofonjával. Ha ma meglenne, nagy kincs lenne, de egyszer csak kidobtam. Mindenestre akkor én elneveztem az enyémet Puftinak, ő a sajátját Pepinek. Kész röhej, de mi komolyan gondoltuk, és elkezdtünk egymástól „átvenni”.
Kazettákat vásároltunk, felvettünk a rádióból, a Komjáthyból vasárnap és néha egy-egy, a Petőfin hallott lemezbemutatóból. Az „Egy rozoga ház”-at Eszményi Vikitől én cserkésztem be, és Delhusa kissé nyálas első nótáját is, mert a fiatal nevenincs énekes-dalszerzőt vasárnap mutatta be az éteren át Komjáthy György.
Isteni nyaraink voltak Bilivel. Jött Dórával, a kövér ebbel, akinek babos kendőt kötöttünk a nyakába, szemüveget adtunk rá és kiröhögtük. Vizsla volt a drága, és pont olyan öregasszonynak nézett ki, mint amilyenek mi leszünk majd… illetve már csak legfeljebb én leszek.
Bili oltári rendetlen volt ez tény, tudom, hogy megbocsátja fent ezt a kritikámat, de tény, hogy minden este két telekről szedtem össze a cuccait, mert a nap haladását követve szórta szerte meg szét az újságokat, poharakat, székeket, kutyatálakat.
A boldog és gondtalan gyerekkor után hasonló fiatalkor következett, ő gyorsan elköteleződött aztán férjhez ment, egy bohó, jó humorú, ámde kötelességtudatot nem ismerő fiúhoz. Ebből egy életen át tartó vihar kerekedett, jó és rosszabb időkkel, a végén már csak rosszakkal. Ha kérdeztük, de miért, de miért hogy nem hagyja el, a válasz az volt, nem akarja ugyanarra a sorsra juttatni a lányát, mint amilyen az övé volt, mert ő elvált szülők gyereke. Megszenvedte, megkínlódta az édesapa hiányát, ritka felbukkanását, megszenvedte a nevelőapa válást követő lelépését, és az új apajelölt kivagyiságát.
Egyetlen apához próbált igazi kamaszos lelkesedéssel kötődni, a nevelőapjához, akivel a legtöbb időt töltötte gyerekkorában, de a kötödés egyoldalúvá vált az anyjával való válásuk után. Ezzel a tapasztalattal, csendes, magába zárt, elfojtott lelki kínlódásai után, ő sosem vált el.
Ha azt mondom, ezer emlék köt bennünket ma is, így is, hogy két másik világban vagyunk öt éve már, nem mondtam sokat. Egyedül, férjekkel, barátokkal, gyerekekkel, szülőkkel. Volt egy közös, amolyan angolos humorral elegy stílusunk, amit igazán mi értettünk és szerettünk használni. Aztán ezzel is magamra maradtam.
Mikor elment, másnap lefotóztam a polcán lévő apró tárgyakat, a fürdőszobapolcon álló tégelyeket. Anti aging krémek. A kor ellen küzdött, ahogy minden nő, külsőségekkel, krémekkel, miközben bent a testében..., mert nem törődött sem a betegségével, sem a közelében ólálkodó halállal. Micsoda abszurd tanulság! Egy pillanat műve volt, és többé nem volt a krémekre szüksége már.
Klári volt a neve, ahogyan az anyukájáé és a nagyijáé is. Nemrég a temérdek, elég rendezetlenül a gépen tárolt írásaimat rendeztem össze, és megtaláltam az utolsó közösségi oldalon való levelezésünket. Fura volt olvasni a szépen megfogalmazott, néhol a vallással keveredő, de még mindig a régi humorban megforgatott mondatait. Klári névnap volt aznap.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lebloggoltam-hedisegek.blog.hu/api/trackback/id/tr3618701288
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
