Lebloggoltam

Micsoda szerencsés nő vagyok én! Ezt gondolhatja bárki, például a következő sorokat olvasva és képeket nézegetve. Bizonyos értelemben tényleg az vagyok, és hálás is vagyok a sorsomnak ezért.

Hiszen ezen a gyönyörű helyen töltöttem el néhány hetet. Igaz, hogy ekkor már kilencedik alkalommal próbáltam meg, immár azt hiszem utoljára, hogy megragadom annak a csirkecomb alakú földrésznek a csücskét, de most is hagyta, hogy kicsússzon a kezem közül.  De ez a 2016-os néhány hét annyi szépet adott!

Például ezt a tengerpartot, ahova naponta lesétáltam, és megigézve lestem a hullámokat. Jó? Jó hát!

Februárban érkeztem erre a Sydney közelében lévő kis településre. Ausztrália van, akinek egy nyaralás, van, akinek munka, van akinek családi látogatás, van, akinek kitartó társkeresés eredménye...nekem majdnem mind. Néha egyszerre.

Ennek az utazásnak egy Sydneyhez közeli, tőle 100 kilométernyire fekvő apró, szinte családias hangulatú település volt a célpontja. Ez volt Copacabana. Ausztrália oly nagy szeretettel nevezi el helységeit más országok városairól, helyeiről, hogy ennek itt egy vérbő, pezsgő, hangos város nevét adta, miközben egy csendes, mindössze a hullámok zajától hangos, Sydney-től 100 kilométerre fekvő kis beachről van szó.

A béke, és nyugalom, ami azon a parton megtalált már szinte bódító hatású volt, akár egy kábítószer. Úgy éreztem, hogy andalít, ellazít, feledtet, beborít, áthangol, beterít, belém bújik, megfésül, felöltöztet, kalapot tesz a fejemre, kezembe könnyű táskát ad, és már nem is én vagyok! Megváltoztat, ha hagyok annyi időt, hogy megtegye. 

A képeket látva újra érzem, a hullámok erejét, a víz nagyságát, a felhők „égbekiáltó gyönyörűségét”, az ég kékjét, ahogyan állok a vízben, ahogyan zúdul ki a lábam alól a homok, a talaj, és vinne magával be a hullámzó óceán.

Máskor ugyanez a víz, csendes, halkan surrogva hullámzó, a leomlott köveket milliószor átmosó, kedves és halk, már szinte andalító. Mindig más.

Délutánonként  a lejtős úton lesétáltam a beach-hez, a szél erősen, de nem kellemetlenül fújt, néhány fiatal srác  és gyerek szörfölt a parton. Gyerekek, akik zsigerileg hordozzák magukban a víz, a tenger szeretetét, és azt, hogyan kell vele bánni. Egy házaspár is idejárt minden délután és a kutyájuk vidáman kergette a hullámokat, vagy azok őt.

Íme az út lefelé a partig. Már február elmúlt, március eleje volt, ez az ausztrál ősz kezdete. Sehol a nyaralók, a szörfösok is elmaradtak, a helyi lakosok és gyerekeik viszont kitartóan lovagolták a hullámokat. Ilyen üres volt az utca napközben, ahogy lefelé bandukoltam.

A part tényleg elég kihalt volt, és bár erősen fújt a szél, mégsem volt hideg. Igaz még csak az ősz kezdetét jelezte az időjárás.

Néha elsétáltam a part egyik szegletébe, ahol a víz köveket mosott és hozott, vagy vitt, kisebb és nagyobb szikladarabokat zúzott a sok millió éves sziklafalból. 

Imádom a köveket, bárhol járok, felkapom, elhozom őket. Itt aztán tobzódtam a különösebbnél különösebb kövekben.

Ezer, meg  ezer rovás, vonás, minta rajtuk, különlegessé, egyedivé téve őket. Millió éves tanúi a földi életnek, én meg ott álltam és megpróbáltam megérteni miről beszélnek. Magamat sem értettem, hogy miért vagyok ott, és néhány hét után miért jöttem el onnan. Hogy értettem volna a köveket?! Néha nevet adtam a köveknek, ez volt a röhögő papucs például.

No és itt vannak az unalomig elcsépelt papagájok. Tudom, olyan banális, ahogyan főképp a nők által készített fotókon ott csipognak és vadul követelik a cukrot.  Elég vicces, de némi cukorért, amelyet egymást odébb lökdösve csipegetnek fel, képesek tömött sorokban dekkolni a korláton, a teraszon, az ablakpárkányon.

Ahogy tapasztaltam minden nő azonnal izgalomba jön, ha ezeket a színes kis jószágokat meglátja, persze én is így voltam vele. Az viszont igaz, hogy a terasz fonott székeit nem kímélték, szanaszét csipegették, ráadásul rajtuk és a terasz egyéb pontján hagyták, más jellegű nyomaikat is. Ramaty meló lepucolni a kis édesek nyomait!

Szóval a  Central Coast  kis apró települése abban az időben, amikor én ott jártam, már a szokásosnál is csendesebb volt. Február vége lévén a nyár már elmúlt, a szezonnak vége volt, a suli elkezdődött, olyan volt, mint nálunk a Balaton szeptember vége felé.

Sétáim közben mindig megnéztem magamnak néhány épületet. Vagy mert a parti, óceánra néző házhoz tartozó kilátás, vagy mert az út ellenkező oldalán épp, hogy a ház kedvessége, színe fogott meg. Ez a kis kék ház valamiért a kedvencem volt, a bejárat alá rejtett kis csónakkal.

A felfelé séta végén egy kilátó, kiről másról elnevezve, mint a felfedező kapitányról, Cook nevét viseli. Innen a végtelen óceán  is megcsodálható. Igaz Ausztrália számos pontján leshet az ember lánya a semmibe, a távolba, hiszen nem csak öble, de nyílt  óceánpartja is van bőven. A kép profi kompozíció, közepében a hanyagul odahajított táskámmal. 

Copacabana! Mindenkinek Brazília jut eszébe ezt a nevet hallva, pedig látod, ez itt egy nem túl nagy, barátságos kis öböl, valahol a Central Coast-on. A szezonon  túl nyugodt, talán túlságosan is az. Csak a parton a hullámok hangosak, és csapnak némi zajt és zűrzavart.

Azon filózom, tudnék-e ott élni örökre. Azt hiszem nem! Városi ember voltam világéletemben, és bár őrületesen jó volt az ottani őszben, a nyugalomban sétálni, hallgatni a hullámok morajlását, de hónapokon át nem bírnám. Ezért jöttem el onnan. Ja, nem, dehogy! Nem ezért, de hogy nem bírtam volna hosszú távon, az zicher!