Lebloggoltam

Rigából Vilnius felé. Lentebb a Lettektől, elhagyva Rigát, jön "legalul" Litvánia, és Vilnius.

Balti országoknak három, független államot neveznek (északról, dél felé haladva) Észtország, Lettország és Litvánia. Ezek az országok a Szovjetunió felbomlásáig annak tagköztársasága (Szovjet Szocialista Köztársaságok), voltak.

Nem vagyok útleíró, és sajnos egy rövid Balti országokon való átloholásnak voltam csak tanúja és élvezője. Elkísértem valakit, akinek üzleti útja volt ez, én, pedig mint csendes szemlélő, és napközben magányos városnéző voltam ennek az útnak résztvevője. Hogy hosszú autózással eljussunk fel a Balti országokba, átautóztunk Besztercebányán, és megszálltunk Varsóban.

Gyönyörű ajándék az élettől, de sajnos egy rohanás volt minden. Ezért inkább érzések, hangulatok, amelyeket közvetíteni tudok, de azt hiszem ez is visszaadja az élményt, amelyet a Balti országok hangulata adott nekem.

Kicsit másról szól a beszámoló, mint egy szokványos városnézés. Vilnius, Vilnius! Kicsit úgy hangzik, mint Julius Verne betűkeveredésben.  

Nekünk magyaroknak külön érdekesség, hogy a Vilniusi Egyetemet Báthory István alapította 1579-ben. A politikai, gazdasági, kulturális élet pezsgő volt a városban. Ahogyan a többi Balti országban itt is az orosz, német, szovjet hatalom, és pluszként a lengyel is megfordult.

Miközben a telefonfülkén látható szövegen vihogtam: Taksofonas, itt, ebben a városban ért a legszebb, legmeghatározóbb élményem.

A rövidre szabott és gyors, rohanós utazásban keveredni kezdtek a helyek, templomok, városok. Aztán…kicsit közelebb került az ég, …más megvilágításban láttam a vallást, az Istent, legyen az bárki és bárkié. Mászkálásunk közben – kivételesen végre nem egyedül - éppen misére vonult a kiöltözött tömeg, egy elegáns, felújított, aranyba-bársonyba borított templomba. 

Tébláboltunk a templom előtt, de valahogy nem akaródzott bemenni. Így inkább két, a közelben álló, nagyságában és elhanyagoltságában is fenséges csodás templomot néztünk meg, és milyen jól tettük! A málló falak, a már színtelen, a régi időket pillanatokra visszahozó falfestések között elfogott egy hasonló érzés, amely pl. a zsámbéki templomrom kertjében is. 

Ezekben a rozoga, elhanyagolt, elhagyatott, valószínű többször átépített, valaha azonban sok ember talán sokféle hitét szolgált robosztus templomokban mindössze néhányan lézengtünk.

Az egyikben mise kezdődött és mi ketten, meg egy nénike ültünk csak. Mialatt a közeli díszes, hivalkodó templomban tolongtak a hívek, ebben itt lelkiismeretesen misézett a pap, mintha a gyülekezet megtöltötte volna a templomot. 

Olyan szánalmas volt. Nem, nem a mi hármasunk, vagy ez a nyomorában is fenséges templom volt az. A többiek odaát.

Itt ebben a közegben, ahogyan ilyen helyen szoktam, végigsimítottam a falat, és valahogy közel került az Isten. A mindenkié, az enyém, a Tied, anyámé, apámé, minden felmenőimé, szeretteimé, ellenségemé, ha van… mindenkié. A szegénységében, elhanyagoltságában is monumentális görög-katolikus templomban.

A harmadikként, ott ülő nénike beszédbe elegyedett velem. Beszélgettünk. Én mondtam a magamét magyarul, ő a magáét a saját nyelvén.

Mosolygott, megsimogatta a karom és odahívott, ahhoz a szegényes asztalkához, ahol szentképek voltak, és odaadott többet is. 

Mondtam Istenem hát nincs nálam semmi pénz, nincs apróm se, indulunk mindjárt, a velem együtt utazónál csak bankkártya, mindig csak az, és ott álltam megszégyenülten, miközben a kedves unszolásra elraktam a képeket, ebben a templomi szegénységben.