Van az a cipőkérdés. Mert az mindig kérdés.
Kérdés, hogy mit veszek ma fel? Mit veszek ma meg? Ezt miért vettem meg?
Elég nagy ez nekem? Nem szűk ennek az orra? Nem magas ennek a sarka?
Nem túl lapos ez? Bírom-e majd hosszú távon? Mi az a hosszú táv?
Lehet a téma lapos, férfiaknak megérteni magas, de muszáj írni erről a cipőkérdésről!
Életem első igazi saját vétele, egy fehér-piros nagykockás, bőr felsővel ellátott fatalpú klumpa volt. Ma is kérdés mennyire volt ez sikkes vagy egészséges, de akkor maga volt a mennyország, hogy ebben járhattam.
Néhány évvel később, az első fizetésemtől megrészegülve elloholtam Pest egyik legjobb cipészéhez, és a kirakatban már jó előre kinézett csizmát kértem. Sajnos a – sose felejtem el - kecskebőr csizma méregzöld színben mekegett rám a pultról, és bár a világon semmilyen meglévő cuccomhoz nem illett a színe, megvettem.
Ezt követte a nyáron egy meggondolatlan vétel, a fene tudja hány centi sarokkal egy szandál. Mivel akkoriban - és még sok éven át, - a szösz tudja miért, mindig a tőlem alig magasabb, acélos termetű ifjakat részesítettem előnyben, a szandál nem sokat volt forgalomban. Ha felvettem csomolungmai magasságokból tekintettem le életem párjára, aki ezt nehezen tűrte. Egyszer felvettem a szandáélt és egymagam elslattyogtam benne a három sarokra lévő boltig, aztán igyekeztem visszaimbolyogni benne mihamarabb. Nem volt egy kényelmes darab.
A cipő olyan, mint a csoki. Van az ilyen, meg az olyan.
Van, ami ott hátul mindig kikezdi a sarkad, és a nap végére hólyagokkal, véres pacsmagokkal, a cipőből kikandikáló, lifegő ragtapaszokkal sántikálsz haza.
Van, amelyik a talpad gyilkolja, éget, mint a fene! Reggel még fitten trappolsz a buszig, de délben már kínos mosollyal vonszolod magad az ebédlőig, és az íróasztal alatt hálával gondolsz arra, hogy senki se látja, - nem a fenét nem - ezért ledobod és nyögve tornáztatod a lábad.
Mikor autóval vagy, akkor a magas sarkúnak lőttek, pláne, ha fiatalos lendülettel vezetsz. Ledarálod a sarkán a bőrt, ezért "kis laposat" kell bedobni a táskádba, aztán csere, és sikkesen kipattanni, a magas sarkúval. Persze, ez nagyon jól hagzik, de ebben a rohanó - haha rohanó - világban kinek van erre ideje!
Az amerikai filmekben láttam először a nyolcvanas évek végén, hogy a nők táskájában ott a cserecipő. Kissé slamposan bandukoltak a metróhoz, be a munkahelyre és ott átvedlettek a lábat formáló magas sarkúba. (Jajj, egy újabb téma! A táskák!)
Atyaég mennyi lelemény csak a cipővel! ( És akkor még hol a smink kérdése!)
Tegnap elmentem cipőt venni, de nem vettem. Őrületes mennyiség fogadott őrületes fazonokban, őrületes árakkal, vagy néhol elfogadható árral.
Tipródtam. Még a régi cipőmben!
Ez milyen jól állna X-nek!
Abban Y nagyon csinos lenne!
Ez itt? Ennek semmi sarka, lúdtalpat növesztek benne.
Az ott? Még a kocsiból se tudnék kiszállni benne, nemhogy a buszig menni!
Az nagyon piros, az nagyon fehér, az állati tarka, az baromi drága, az meg ott, gyanúsan olcsó.
Most akkor melyiket?
Eszembe jutnak a régi szép idők a hetvenes évek vége felé, amikor tényleg vadászni kellett egy jó cipőt, loholtunk a maszekhoz, lestük a körút menti kapualjakat. (MASZEK? Hmm? Magán Szektor. Kellér Dezső „találmánya”. Ki volt Kellér Dezső? Húúú, ezt is már csak az én korosztályom ismeri)
Jut eszembe! Az élet az őskorban mennyivel olcsóbb volt! Igaz veszélyesebb is, de mennyit lehetett spórolni! Például a cipőn! Akkoriban elsősorban az állatok lenyúzott bőre volt az anyaga.
Ma a nő a nyúzott, aki cipő után futkos. ( Istenem miért, hogy erre a szóra, mindig eszembe jut az az ősrégi Füles újságból rám maradt mondóka, hogy " Rút kos annak örül, futkos Anna körüll!" )
Anno a cipő növényi rostokból készült, olyan fonott szandálszerűség, elsősorban a meleg éghajlaton. Ma is van fonott-talpú cipő, és a meleg éghajlat is stimmel már.
A divat meg? Mindig visszatér? Anyukám 1968-as általam hokkedlisarkúnak nevezett a belvárosban vásárolt csodacipője volt a csúcs. Időnként újra meg újra divatba jön.
Én viszont arra emlékszem, hogy gyötört lábait fiatalasszonyként, a hatvanas évek elején, tűsarkúakba gyűrte, és bár vékony, csinos nő volt úgy szenvedett, mint tíz hiú nő Pesten.
Én elirigyeltem a dolgot, és egy délután, - igaz ez még a hatvanas években volt - amikor senki nem volt otthon nyolc éves pipaszár lábaimra felvettem Anyu legszebb tűsarkúját, és abban billegtem. Persze csónakáztam benne, de kit érdekelt! Isteni volt!
Hogy jobban kopogjon (cipő kopogósan, szoknya pörgősen jó), kikopogtam a lakás elé a folyosóra. Fantasztikus volt minden koppanás. Az is fantasztikus volt, amikor a gombos, csapódós bejárati ajtó a huzattól becsapódott mögöttem, én meg koppantam, és a lakáson kívül rekedtem. Kulcs sehol.
Egy kicsit toporogtam még az ajtónk előtt, aztán jobbnak láttam, ha a szomszéd Ani nénitől kérek segítséget. Így aztán átcsöngettem a szomszédba, ahol ép egy vendégség volt közepes létszámmal. Betessékeltek, én pedig elmeséltem mi történt. Végigmértek, a nyolc éves vékony én, a pipaszár lábaimmal, egy több számmal nagyobb tűsarkúban imbolyogtam, vörösre váltan. A felnőttek udvariasan a gallérjukba röhögtek, aztán Andi néni ügyesen, valahogy kinyitotta az ajtónkat, hogy hazaosonhassak, mielőtt a szüleim megérkeznek.
Azt nem lehetett mondani rém, hogy szófogadatlan, rossz gyerek voltam, de egy CIPŐ-ért elviseltem ezt azt, már akkor is.
Na, jó, megint nosztalgiáztam, ahogy általában.
Anyu, ma megint divat az a cipő! A kopogós sarkú. Csak már nem kopog annyira! Vagy csak én nem hallom?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
