...nem először és nem utoljára sajnos...
2024. 09. 13.-án még csak erre gondoltam:
Egyszerűen nem hiszem el! Nemrég azon keseregtem, hogy a kavicsos Dunapart totál eltűnt, elveszett a Budakalászi Dunaparton, szemben a Lupa csárdával.
A hely partja, a komp környékét is beleértve egy merő iszap, a Duna kotrása nuku, persze ez további problémákat is felhoz az iszapon kívül.
Aztán a folyamatos dögmeleg után csak néhány napja, hogy végre, végre az iszap előtt, és után feltűnt némi kavics, kicsit emlékeztetve a régi partra, amikor... de ez persze már történelem.
Most pedig régi törzshelyem csapata, csoportja aggódó üzenetekkel, összefoglalókkal tudósítja egymást, mi történik majd napokon belül.
Árvíz méghozzá a legnehezebbek egyike!
Tényleg nem tudom mi a jó ég van már, anno is kaptuk rendesen, de messze sem ilyen sűrűn és ilyen mértékben!
Újra csak az együttérzés, az, hogy gondolok rájuk, a küzdelemre, amely újra kezdődik, az elárasztott területeket, házakat illetően, a víz levonulását követő tennivalókat illetően.
A mostaniaknak a jelen, nekem csak a múlt, de mégis, ahogy mondani szoktam… a szívem, a lelkem egy darabja ott maradt a parton, a házakban, amelyekben érintett voltam, és amikor a víz jön, már pakolnék, már lesném hol tart a víz. Akkor csak a Petőfin a vízállásjelentés volt háromnegyedkettőkor, ma már online a legfényesebb előrejelzések adnak támpontot, de azok sem tuti biztosak. Közben tőlünk nyugatra vihar, eső, és áradás, mindjárt ideér a java…
Viszi a víz Viktor halas tavát, bemegy a házba, ellepi Anti bácsimék házát is, felmegy a lépcsőkön és a szobába zubog be, összefolyik a meder felől és a „hátulról sunyin érkező” víz, és a régi házunk mögötti gát fogja meg, a vizet mindig oly hősiesen megtartó lavórban.
A francba!
2024 szeptember 17.-én már javában folyt a rámolás, egyre feljebb, egyre több holmit, mert a víz már kilépett több helyen is...
Varga Viktor is a "mindig hátulról betörő " vizet figyelte, és láttuk, a víz már megindult... lassan sunyin megkerüli majd a kerítést, és egyre erősteljesebben zúdul majd...
Összeszokott, összetartó, egymást a bajban segítő, a helyzethez képest vidám csapat él ott. Pakolás, rámolás, vízben tocsogás, mindig feljebb pakolás. Jön a víz, de már harcedzettek, tudják, hogy jön és a víz és tudja, hogy kemény ellenfelekre számíthat!
Van, aki ha lehet marad, van aki megy, van aki a vizet ellenőrzi, hol milyen tempóban lepi el az utat, hol milyen tempóban lép ki a medréből.
Az járt a fejemben, hogy különös ez a vízzel való küzdelem... egyfelől gyönyörű így is a Duna, másfelől félelmetes is, azaz franc a kis pofáját!
Minden tisztelet annak a kis közösségnek, amely a Dunakalászi parton él, lakik, izgul, és közben elfogadja a helyzetet, mert nincs más, mint elfogadni. Az ott élők sok esetben nem szabnak gátat érzelmeiknek... ha már a valódi gát sajnos mögöttük húzódik!!!
És három nap múlva, szeptember 20.-án már csak csónakkal lehetett ugyanazt a területet megközelíteni. Dunakalász is úszott.
A Lupa csárda és környéke még pár nappal előtte száraz lábbal volt megközelíthető, de aztán...
Mindenhol víz... a kis körforgalomban autóval szoktunk menni, a parton, amely most nem is látszik, ott parkolunk, ott tepernek a bringások, és slattyogunk gyalogszerrel.
Pártai Lucia szenvedélyesen szereti a helyet, így hát nem hagyja el, ide köti ezer emlék, és egyébként is! Ha a helyzet úgy hozza csónakba pattan, hogy megközelítse a házát.
Az Ebihal büfé tulajdonosa, Jani, igazi médiasztárrá vált. Tudomásul vette, hogy itt a víz ha kjön, nincs mit tenni. Pakol, rámol ő is, és kis hajójával ott segít ahol tud.
Ennek a kis postaládának szerepe lesz, mert néhány nap múlva újra szárazon várja a leveleket. De a vízben....
De a Duna minden körülmények között barátja azoknak, akik a partján élnek. Olyan ez, mint egy szerelem. Néha egy kis összezördülés, akkor rájuk ront a víz, ha nagyon pipa, akkor jobban, ha kevésbé akkor csak odalöttyen a házakhoz.
Aztán persze hamar megbékél, elvonul, igaz maga mögött hagyja az iszapot, a koszt, a sarat, a dágványt. Ilyenkor az ember, sóhajtva, de eltakarítja a nyomait. Mert tudja, ha nem is pont ő, de valahol maga az Ember így nagybetűvel is hibás a vitáért. És még mindig nem tanul a nagybetűs Ember az eddigiekből, pedig tudhatná, ha felhergeli a Dunát, akkor ő alulmarad a vitában. Sajnos azok maradnak alul, akik a legkevésbé sem szeretnének vitázni vele.
Így voltunk ezzel mi is anno, és ezért a szüleim, a legnagyobb bánatomra eladták 1977-ben a Csárda utca végében álló kis telket, de mert a barátaiknak az én tiszteletbeli pótszüleimnek is ott állt a házuk, lehetőségem volt szinte minden hétvégét továbbra is ott tölteni. Így láthattam a gyerekemet is felnőni a régi fák között.
Életem talán legmeghatározóbb helyszíne a ma Dunakalásznak nevezett.
Bár mi is számtalan kisebb és nagyobb vizet értünk meg itt... nem egy leányálom a munka, ami utána várja a tulajdonosokat. Pláne anno a hetvenes, nyolcvanas években... messze nem volt ennyi segítő technika, mint most.
Október elsején kedden pedig már csak a mélyebb területeken van némi víz, vagy van, ahol egy tó maradt.
A növényeken is látszik, meddig ért itt a víz. Nem meglepő, hiszen néhány napja itt csónakkal jártunk.
Aztán levonul a víz... van ahol azonnal, van ahol még szottyad a föld jó ideig.
...és ahol még mindig tó... de már a házakat szabadon hagyta.
