A Dédike!
1965. novemberében ment el 79 évesen. Előtte 20 éven át volt özvegy. A férjét 45-ben veszítette el, mondjuk úgy „kis félreértés” okán. Akkor megrémült a három lánya, mi lesz a Mamával, ahogy ők nevezték. Nagyanyám, a középső lány vette magához, és vele és a családjával élt a halála napjáig.
A Dédike. Most róla szól az ének. A Dédivel röpke másfél évet éltem egy fedél alatt, amikor már én is a Nagymező utcában laktam. Egy alkalommal elbújtam az ő szobájában a nagy kéthajós mély duplaágy alatt… bebújtam, egészen a közepéig csúsztam, de jó hecc, úgysem talál meg a Dédi. És tényleg! Szegény fejvesztve toporgott, kiabált, keresett, de az ágy alá nem nézett be! Eleinte jó móka volt, bent kuncogtam az ágy alatt, de aztán mikor már éreztem mennyire megijedt, amikor már szegény öreg feje még a suliba is leloholt, és visszaérkezve a szomszédot hívta át, akkor már éreztem, hogy ez nem játék. Nem is mertem kimászni! Atyaég, mi lesz ebből? Így hát rémülten kucorogtam az ágy alatt, míg aztán a szomszéd egy hirtelen mozdulattal lehajolt és farkasszemet nem nézett velem. Megvoltam! Dédike, aki szívbeteg volt, aléltan rogyott le egy fotelbe, meg van a gyerek, csak ez számít.
Dédike volt az, akivel a nyári szünetben üldögéltünk kettecskén, ő a közel 80 éves, én a 8 éves a balkonon és számoltuk hány kocsi halad el az utcán. Szortíroztuk színek szerint, én írtam, piros, fehér, kék és mennyit láttunk aznap délután. Ez volt 1965 nyara és az ehhez mért forgalom a Nagymező utcában.
Dédike! Ahogy említettem a férje halála után, a középső lányával – nagymamámmal - élt, de a másik két lánya ott maradt Lőrincen, ahol anno Dédike is élt régen, a családjával. Így hát minden vasárnap útra kelt, gondosan összekészült, zsabós blúz, kesztyű, apró kis csatos fekete táska és lesétált a villamoshoz a Bajcsy Zsilinszky útra, amely nevet egész életében rosszul ejtett ki. Bajcsy Silinszki-Silinszki Endre, mondta többek kérésére, és mind nevettek.
Előbb a legidősebb lányához látogatott el, aztán egy megálló vagy, rövid séta volt csak a harmadik lánya, a legkisebb, Elza. Ő volt a legsérülékenyebb, akit kicsinek is mindig csúfoltak, kis gömböc volt a két másik szép, nyúlánk lány mellett, amolyan kis vakarék. Mégis talán ő élte meg a leg-kiegyensúlyozottabb, legboldogabb családi életet, két szép gyerekével és a férjével. Mégis örökké ideges volt, amolyan zaklatott nő, aki imádta a családját, de folyton aggódott, hergelődött, és félt.
Nos, azon az októberi napon is minden a megszokott módon történt. Hédi a nagyanyám kora reggel a telekre indult, de előtte most nem köszönt el az édesanyjától a Déditől, mert ő még aludt, így a „Hédi” búcsú nélkül rohant a kertbe, ahol várták a virágok, a gyümölcsfák. Már rég elment, amikor Dédi felkelt, felöltözött szépen, ahogy vasárnap mindig, magához vette a kis táskáját, benne a kis bugyellárisával, és elindult. Előbb a legidősebbhez ment, aztán ahogy általában, a mindig ideges, mindig gyámolításra szoruló Elzához. Akkor már Elzának is volt unokája, egy pici baba, szóval nem csak nekem volt a Dédi, dédi.
A ház, amelyben Elza élt a családjával, annak a háznak volt a hátsó traktusa, amelyben Dédike élt a lányaival, és a férjével sok évvel azelőtt, de a ház elülső, utcai frontját az akkori rend másoknak utalta ki. Igaz Dédikének fájdalmas volt minden vasárnap, hiszen minden alkalommal a régi házukba ment látogatóba a lányához, igaz csak a hátsó traktusba, de amikor a régi kilincset megfogta, a régi kaput kinyitotta, diplomatikusan odaköszönt az új lakóknak és csak arra gondolt, hogy hátul már várja őt a lánya és annak családja.
Azon a vasárnapon is Dédike boldog volt, hiszen lényegében a régi házában, annak egy épületrészében ült éppen. Ott volt vele Elza a legkedvesebb, és Dédi a kezében tartotta a pár hónapos legújabb dédunokáját. Ebéd után voltak már a kávén is túl, amikor hirtelen elkomorult, felkilátott, hogy „Vegyétek el a gyereket!”, és leborult a kanapéra, ahol ült. Egy pillanat alatt meghalt, nem volt segítség. A szíve vitte el, egy pillanat alatt, és hol? Abban a házban ahol évtizedeken át élt a családjával anno, ahol élete legboldogabb éveit élte sok évvel azelőtt, és annál a lányánál, akit a legjobban szeretett.
Amikor este a teljes család, unokák, a férjeik, családtagok mind nálunk, a Nagymező utcában összegyűltek, emlékszem a megtört arcokra, a sírásra, mert tudták, hogy ilyen kedves, csendesen élő Mama, Nagymama és Dédi ritka ajándék.
Nagymamám megállíthatatlanul zokogott és azt hajtogatta: -Nem köszöntem el tőle, nem köszöntem el tőle!
Már nagyon sok mindent kidobtam, megváltam dolgoktól, de ez itt, ez a kis buksza, kis bugyelláris… ez megmaradt. Benne egy kis papír nagymamám szövegével, mert ez az apró kis erszény volt Dédike táskájában, amikor elment oda, haza Lőrincre, a másik lányához. Benne az a pár fillér, egy kis apró, ami akkor vele volt. Az erszényben egy kissé megzöldült tantusz is, azzal a céllal, hogy ha baj van, tudjon telefonálni. 59 éve ülnek a fillérek és a tantusz, meg nagymamám jajongó írása ebben a kis erszényben.
Ezen az anyák napján Dédikéről emlékezem, akivel kevés időm maradt csak, de ugyanolyan élénken él bennem, és van előttem, mint a többiek.
Boldog anyák napját Dédike!
2024.május
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lebloggoltam-hedisegek.blog.hu/api/trackback/id/tr9318397019
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
