Fogalmam sincs, milyen lehet menekülni. Fogalmam sincs, milyen lehet, nem hazajönni, kitiltva lenni a hazámból, soha sem látni a régi otthonomat, a régi utcákat, tereket, ahol gyerek voltam, és nem megölelni a szüleimet, barátaimat, mert nem lehet.
Én nem tudtam itt hagyni ezt a kis országot, az ilyen-olyan hatalmon lévő vezetésével, a hülye politikájával, vagy a ragyogó politikájával, vagy a lehetetlen történelmével, egyszerűen nem bírtam. Megőrültem látni Sydney-t, ott lenni a Centennial parkban, és a Circular Quay kikötőjében, mert egyszer csak, már ezekkel is lettek emlékeim. De hiába őrültem meg, ha a legnagyobb öröm kellős közepén az jutott eszembe miért nincsenek itt a szüleim, miért nem látom őket magam mellett, miért nincs itt a Nagymező utca és a Margit híd és nagyanyám kedvenc helye a Jászai Mari tér. A Sydney-i történelmi Rocks-ot járva arra gondoltam, de hol van a Szentendrei Skanzen, és hol a Zsámbéki templom. A hullámzó tengert, vagy Kiama különös szikláiból előtörő hullámait látva azon keseregtem: és a Balaton, meg a Velencei tó?
Milyen lehet úgy elmenni, úgy elhagyni az otthont, a születési helyünket, - amely hiába is tagadja bárki- meghatározza egész életünket, szóval milyen lehet örökre itt hagyni?
A mai mese arról is szól, hogy volt egyszer egy fiatal srác, aki erős, magas, vállas fiú volt, aki igazi kutyabőrös család legidősebb fiaként, megélte a szegénységet, mert a történelem, és édesapja rossz döntései elvitték a család értékeit. 16 éves volt és örökké éhes, és olyan ágyon kellett aludnia, amelynek a rugója, a teste súlya alatt már a földet verte. A család negyedik, fogadott gyereke az unokatesója volt, vele egyidős fiú. A háborúban egy bombatalálat miatt a teljes családját és a házat, amelyben mind tartózkodtak, és ami az ő házuk, otthonuk volt, mindet elveszítette. Így lett a család „negyedik” gyereke belőle.
A magas erős fiú, és az izmos, de alacsony srác, amikor az 56-os események úgy hozták, eldöntötték. Elég! Enni, élni, és jót enni, és jól élni akarnak. Átjutottak a határon és Németországban éltek utána néhány évig. Ahogyan mások, úgy ők is a rádión keresztül üzentek haza, élnek, jól vannak. Itthon fellélegeztek. Talán nekik sikerül, talán majd általuk itthon is jobb lesz a család élete.
A két srác dolgozott, ügyes volt és munkabíró, mígnem egy alkalommal a kikötőben észrevettek egy nagy hajót. A hajó kivándorlókat vitt Ausztráliába. A kisebbik fiú addig könyörgött és beszélt a nagyobbnak, míg mindketten felszálltak a Sydney-be induló nagy hajóra és a heteken át tartó, tengeren való hánykolódás után megérkeztek a világ majdnem legalsó csücskén horgonyzó ígéret földjére. Ott a bevándorlók általános élete várta őket, az útépítés. Vájták a köveket, dolgoztak, mint egy gép, épült az ország úthálózata, amelyen haladva ma kinek jut eszébe vajon, hogy mennyi munka, erő, és akarat építette ezeket a sziklákba vájt, sziklákat kettébontó utakat?
Mindketten jobbra vágytak, így hamar rátaláltak egy csodaszép szakmára, ami az Ausztráliában és Ázsiában kedvelt féldrágakő az opállal való munka lett. Kezdetben csak bányászás, a kő előteremtése a föld alól, aztán a csiszolása, aztán az értékesítése és így lett egy komplett szakma az övék. Közben megkapták a sorstól, amire vágytak, szép élet, utazások, egyre szebb és nagyobb házak. Ők ott, a többiek itthon várták a híreket.
A nagyobbik első útja hazavezetett, mert állampolgár lett, mert már jöhetett. Előtte még kivitette az apját, akinek megmutatta, hogy él, hol él és elvitte a büszke papát egy gyönyörű utazásra is. Jól tette, a papa nemsokára itthon meghalt, de azzal a tudattal, hogy a legnagyobbnak, a legerősebbnek sikerült. Talán a többinek is jobb lesz így, általa.
A nagyobb fiú, amikor és ahányszor hazajött később, pénzt hozott, ajándékot, gyűrűket, aranyat, opált, hozta-vitte a családtagokat, az új építésű Hiltonban megaltatta egy éjszakára a Hiltonra rácsodálkozó unokahúgot. Boldog volt, adhatott.
A privát élete nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, de az más történet, a dal most arról szólt, hogy elindult 1956-ban és arról, hogy miért.
A másik, ma már nyolcvanon túl ő is, más miatt indult útnak. Fiatal tehetséges focistaként, jóképű nyurga srácként belekeveredett a Budakeszi forradalmi eseményekbe, és mert rossz helyen volt rosszkor, jelezték neki, jobb, ha azonnal elindul, mert az élete forog kockán, ha megtalálják.
17 alig múlt, előtte az élet, mögötte a család, és a hazája, amit a mai napig erőn felül szeret, és amely kitüntette már azért, mert ártatlan fiatal srácként menekülnie kellett. Mit tudott, mit csinált? Semmit. A rossz helyen, rosszkor tipikus esete, de 17 évesen ijedten és rettegve menekült az országból, a családja mellől, és az otthonából. Ő is megtalálta a helyét a világban, ő is Ausztráliában kötött ki végül. Nagy családja lett, gyerekei, unokái. A gyerekei nem beszélik a magyart, de ismerik a magyar történelemnek azt a szakaszát, amiért az apjuk menekülni kényszerült, és amiért ők ott, a távoli országban születtek meg. Harsány, nagydumás pasi, aki boldogan és színesen mesél a történeteiről, és aki bár az édesanyja temetésére még nem jöhetett, de amint megtehette rendszeresen jött, szinte minden évben.
Fogalmam sincs, milyen lehet úgy elmenni innen, mert éhezek, mert nincs jövőkép, mert egyetlen lehetőség van csak, megpróbálni ott kint, a gazdagabb, lehetőségekkel teli világban, és így segíteni a szülőkön, a testvéreken is.
Fogalmam sincs, milyen lehet úgy elmenni, hogy a hátamban érzem a géppisztoly csövét, hogy futnom kell, mert tudom, ha elkapnak, meghalok.
Fogalmam sincs, milyen lehet átölelni anyámat, úgy hogy talán soha, vagy jó esetben sok év múlva láthatom őt.
Nekem most ez jutott eszembe 1956-ról.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
