Lebloggoltam

Magyarok. A világ minden táján ott vagyunk, nekem volt szerencsém néhányukat Ausztráliában megismerni.

Megismerve őket, nem csak a tények, de a lelkük is ott „állt” előttem és megannyi sors, lelket gyötrő apró részlete jutott eszembe, amikor írom ezt a könyvet.

Itt olvashatod a részleteket

És egy pár sor ide is:

Amikor már sokkal vidámabb időkben, ott tébláboltam az ausztrál élettérben, a számomra ízetlen angolszász felvágottak miatti nyafogásiam közepette meghallottam a mondatot, hogy „Ne vacakolj, itt is kapni magyar szalámit!”

Azonnal a beszerző helyre akartam menni. Másnap már óriási örömmel ügettem vendéglátóm mellett, amikor - Megyünk, veszünk neked szalámit is! - felkiáltással elindultunk vásárolni. Már nem tudom, hogy – bár ez itt nem a reklám helye – a híres-neves sydney-i Kemény-hez vonultunk-e vagy valami más egyéb üzletbe, de láttam a pulton ott a cucc, rajta a felirat, „Hungarian salami”.

Ahh, gondoltam, semmi nincs veszve, itt is van minden, ami nekem kell! De senkit ne tévesszen meg a felirat, az a szalámi, nem „AZ” a szalámi, se most se máskor, se semmikor! A recept „itthon”, nálunk maradt! Nem mintha pickelnénk más országokra, de a herzünkben érezzük, nem adjuk másnak!  

Így hát néhány hétig én is a „hungarian salami”-t csipegettem, nem túl nagy buzgalommal, és csodálkozva néztem, hogy a kinti magyarok milyen örömmel ették, hiszen szegényeknek, ha nem jöhettek haza, esélyük sem volt eredeti magyar kolbászt vagy szalámit kóstolniuk. Helyette ették boldogan, az Ausztráliában készült magyar szalámit, mert emlékeztette őket arra a másikra, és bár tény, hogy ha nem is olyan az a műbélbe töltött füstölt költemény az ausztrál „hungarian salami”, inkább megennék ezerszer, mint, hogy kerítést építsenek belőle. A kinti magyaroknak ez az igazi, egészen addig, amíg haza nem jönnek látogatóba.