Van ez a cipőkérdés. Mert az mindig kérdés. Kérdés, hogy mit veszek ma fel? Mit veszek ma meg? Ezt miért vettem meg? Elég nagy ez nekem? Nem szűk ennek az orra? Nem magas ennek a sarka? Nem túl lapos ez? Bírom-e majd hosszú távon? Mi az a hosszú táv?
Lehet a téma lapos, férfiaknak kissé magas, de muszáj írni erről a cipőkérdésről!
Életem első igazi saját vétele, egy fehér-piros nagykockás, bőr felsővel ellátott fatalpú klumpa volt. Ma is kérdés mennyire volt ez sikkes vagy egészséges, de akkor maga volt a mennyország, hogy ebben járhattam.
Később első fizetésemtől megrészegülve elloholtam Pest egyik legjobb cipészéhez, és a kirakatban már jó előre kinézett csizmát kértem. Sajnos a – sose felejtem el - kecskebőr csizma méregzöld színben mekegett rám a pultról, és bár a világon semelyik göncömhoz nem illett a színe, megvettem.
Ezt követte a nyáron egy meggondolatlan vétel, a fene tudja hány centi sarokkal egy szandál. Mivel akkoriban és még sok éven át, valahogy mindig a hozzám képest alig magasabb, acélos termetű ifjakat választottam, a szandál nem sokat volt forgalomban. Egyszer elmentem vele a három sarokra lévő boltig, aztán igyekeztem visszaimbolyogni benne mihamarabb.
A cipő olyan, mint a csoki. Van ilyen, meg olyan. Van, ami ott hátul mindig kikezdi a sarkad, és a nap végére hólyagokkal, véres pacsmagokkal, a cipőből kikandikáló, lifegő ragtapaszokkal sántikálsz haza.
Van, amelyik a talpad gyilkolja, éget, mint a fene! Reggel még fitten trappolsz a buszig, de délben már kínos mosollyal vonszolod magad az ebédlőig, és hálával gondolsz arra, hogy az íróasztal alatt senki se látja, - nem a fenét nem, naná, hogy látják- ezért ledobod és nyögve tornáztatod a lábad.
Mikor autóval vagy, akkor a magas sarkúnak lőttek, pláne, ha fiatalos lendülettel vezetsz. Ledarálod a sarkán a bőrt, ezért kis laposat kell bedobni a táskádba, aztán csere, és sikkesen kipattanni, a magas sarkúval. Az amerikai filmekben láttam először a nyolcvanas évek végén, hogy táskájukban a cserecipő. Kissé slamposan bandukolnak a metróhoz, be a munkahelyre és ott átvedlenek a lábat formáló magas sarkúba. (Újabb téma. A táskák!)
Atyaég mennyi lelemény csak a cipővel! ( És akkor még hol a smink kérdése!)
Tegnap elmentem cipőt venni, de nem vettem. Őrületes mennyiség, fazon, őrületes árakkal. Tipródtam. A régi cipőmben még. Ez milyen jól állna X-nek. Abban Y nagyon csinos lenne Ez itt? Ennek semmi sarka, lúdtalpat növesztek benne. Az ott? Még a kocsiból se tudnék kiszállni ezzel a lábamon, nemhogy a buszig menni! Az nagyon piros, az nagyon fehér, az állati tarka, az baromi drága, az meg ott, gyanúsan olcsó. Most akkor melyiket?
Eszembe jutnak a régi szép idők a hetvenes évek vége felé, amikor tényleg vadászni kellett egy jó cipőt, loholtunk a maszekhoz, lestük a körút menti kapualjakat. (MASZEK? Hmm? Magán Szektor. Kellér Dezső „találmánya”. Ki volt Kellér Dezső? Húúú, ezt is már csak az én korosztályom ismeri)
Jut eszembe! Az élet az őskorban mennyivel olcsóbb volt! Igaz veszélyesebb is, de mennyit lehetett spórolni! Például a cipőn! Akkoriban elsősorban az állatok lenyúzott bőre volt az anyaga.
Anno készült növényi rostokból font szandálszerűség elsősorban a meleg éghajlaton. Ma is van fonott-talpú cipő, és a meleg éghajlat is stimmel már.
A divat meg? Mindig visszatér? Anyukám 1968-as általam hokkedlisarkúnak nevezett a belvárosban vásárolt csodacipője volt a csúcs. Időnként újra meg újra divatba jön.
Én viszont arra emlékszem, hogy gyötört lábait fiatalasszonyként, a hatvanas évek elején, tűsarkúakba gyűrte, és bár vékony, csinos nő volt úgy szenvedett, mint 10 hiú nő Pesten.
Én elirigyeltem a dolgot, és egy délután, amikor senki nem volt otthon 8 éves pipaszár lábaimra felvettem a legszebb tűsarkút, és abban billegtem. Persze csónakáztam benne, de kit érdekelt. Hogy jobban kopogjon (cipő kopogósan, szoknya pörgősen), kikopogtam a lakás elé a folyosóra. Isteni volt minden koppanás. Az is, amikor a gombos, csapódós bejárati ajtó a huzattól bekoppant és meg koppantam és kívül rekedtem. Átcsöngettem a szomszédba, ahol vendégség volt és betessékeltek, amíg elmesélem mi a baj. Végigmértek, a 8 éves vékony én, a pipaszár lábaimmal, egy több számmal nagyobb tűsarkúban imbolyogtam, vörösre váltan. A felnőttek udvariasan a gallérjukba röhögtek, és valahogy kinyitották az ajtónkat. ( Mondjuk ezt ma sem értem).
Na, jó, megint nosztalgiáztam, ahogy általában. Anyu, ma megint divat az a cipő! Csak már nem kopog annyira! Vagy csak én nem hallom már úgy!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
