Lebloggoltam

A "Lupával szembeni Lupán", mi egy ikertelek kisebbik felét vettük meg, a Duna-partról a falu irányába lejtő utcában, annak is a végén.

Édesapám, aki híres volt fantasztikus üzleti érzékéről, akkor a még tucatszámra fellelhető telkek bármelyikét megvehette volna, például olyanokat, melyeket a kisebb árvíz röhögve elkerült, a nagyobb vizek meg sűrű bocsánatkérés közepette gyorsan eltakarodtak róla.

Apukám mégis kiválasztotta az egyik legsekélyebb területen lévő 100 négyszögölt, amely később rengeteg gondot okozott, és sok baj forrásává vált.

A forrás szó itt tényszerű, hiszen telkünkön számtalanszor buzgott fel a Duna vize, és árasztotta el sunyi módon.

A Duna is olyan, akár a férfiember. Nyugodt, párás szemmel bámul ránk kegyeinket keresve, mi pedig boldogan ülünk le mellé. Imádjuk este és reggel, napközben nem tágítunk  mellőle, ő a mi éltető erőnk, létezni sem tudunk nélküle.

Aztán minden átmenet nélkül felfújja magát, csapdos ide-oda, tajtékzik, összevissza sodor magával mindent, hangos és erőszakos, kezelhetetlen és mindent elsöpör, ami az útjába kerül.

A  vita a Dunával, nekünk számtalan bosszús napot, idegölő várakozást okozott, a régi Petőfi adón, ¾ 2-kor meghallgatott vízállásjelentést követően. Ennek a nem túl vérpezsdítő, de a telket-lelket érintően mégis "halál izgalmas" műsornak a meghallgatása állandó feladataim közé tartozott.

Hallgattam, írtam és este a család értékelte a friss adatokat. Minden centinek jelentősége volt, hiszen tudtuk, hány centinél lép ki a medréből, indul el felénk, sunyi módon hátulról a gyógyszergyári üdülőnél, és elterülve jön nevezett Sanyiék felől.

Ismertük, hogy hány centinél éri el a kertünk alját, mennyinél éri el a házat és mennyinél dől be az ajtón, hány centi, amikor már a másik értékmérő telkén is ott csörgedez, mikor éri el az ő házuk lépcsőit, és ha már Czibuláséknál is víz van, akkor elölről is bezúdul a csárda előtti mederből, és addigra már mindenhol csak csónakázni lehet.

1965 előtt még semmi sem fogta meg a vizet, így az lassan komótosan, de annál vészesebben indult meg a 11. út, és a falu irányába. Az ezt követő árvíz után döntöttek úgy az illetékesek, hogy ezt megelőzendő, gátat húznak, és megállítják a vizet. Meg is állították pont a nyaralótelep mögött.

Erre aztán szinte az összes tulaj megépítette a saját, lábakon álló, vagy kétszintes házát, hogy, ha jön a Duna, a fenti helységbe lehessen felhurcolkodni. De milyen az ember, és a telektulajdonos! Nem bírt magával szegény, és az alsó helységeket is lakóterületté avanzsálta így ha jött  a víz, észbontó cuccolás következett a felső szintre, és a víz levonulása után még észbontóbb szárítás, fertőtlenítés és meszelés következett.

Lényegében a mi házunk és a vele egy sorban álló házak mögött hagytak egy kis zöldecskét, és ezek mögött építették meg a gátat. Ettől kezdve, aztán ha jött a víz, akár Velencében úgy lehetett gondolázni a házak között.

Pechünkre az árvíz levonulása után, a mi mélyen fekvő telkünkön még békák kuruttyoltak, és caffogott a gumicsizma a pár centi vízben, amikor a feljebb lévők már azt is elfelejtették, hogy náluk valami kis víz volt.

Ez volt a mi kis Lupánk, miközben a Lupa egy sziget volt és van, szemközt ezzel az említett kis Duna-parttal. Mi a budakalászi partszakaszt is simán Lupának neveztük, talán így könnyebb volt beszélni róla.

A szemben lévő szigeten hajó kötött ki,  minden nap ¾ 9-kor érkezett meg, és néha  ezzel jöttünk, kényelmesen, kihagyva a busztól, vagy HÉV-től való utazás örömét, a gáton való több kilométeres trappolást. Igaz, ilyenkor a hajóállomástól őrült vágtát vertünk le, hogy elérjük a túlpartra minden órában induló kompot. Szóval a loholást nem lehetett kihagyni, autónk pedig még nem volt.

Ha nem sikerült elérni, a minden órában átkelő kompot, akkor különdíjjal pöföghettünk át, vagy megvártuk a következő járatot. Utóbbi esetben kaptunk egy órácskát a szigeten, így lelkesen felcaplattunk a sziget egyetlen intézményébe a cudar felárral számoló közértbe, ahol bevásároltunk.

Ez is magas lábakon állt, mint majdnem minden épület a szigeten, hiszen itt aztán tényleg elsőnek tette tiszteletét a Duna, nem  túl magas vízállás esetén is. Ma büféként üzemel, de peckesen állja az árvizeket és a múló időt.

A szigetet mindig valami ámulattal egyed tisztelet övezte, hiszen amolyan intellektuális gyűjtőhely volt. Író, festő, színész, sportoló egyaránt tulajdonosa volt egy, persze itt is zsebkendőnyi teleknek, rajta hol ilyen, hol olyan házzal.

Nyári napokon a "neves" látogatókat lestük az innenső budakalászi oldali kompnál, ahol a "neves személyek" leparkolták autóikat és a járattal kompoltak, vagy külön járattal kolompoltak át a szigetre.

A komp a szigeten dekkolt, és budakalászi oldalról, egy fára lógatott fémtáblát kellett, egy ugyanott csüngő fémkalapáccsal ütni-verni, hogy egyértelmű hangjára a komposok tudják, külön meló van, valaki jönni akar!

Hol volt még internet, mobil meg ilyenek! Röhej! A fém ütemes csapkodása, ez volt a jel!

A szigetről az alábbi blogról lehet többet megtudni, gyönyörűen összeszedett írás.

https://dunaiszigetek.blogspot.hu/2012/09/egy-idos-ur-dunan-iden-80-eves-luppa.html

Ezek szerint 86 éve 1932-ben indult meg itt a parcellázás. A szigetről nem olyan régen tudtam meg, hogy egy Szentendrén élő Luppa Péter nevű szerb emberé volt, és innen a sziget utolsó elnevezése. Azért mi következetesen egy "P"-vel mondjuk"!

A történetéről pedig a sziget saját web oldalán lehet olvasni.

http://www.lupasziget.hu/a-sziget-toertenete

Ebben olvasom, hogy megemlítik a Munkaterápiás Intézetet, és persze erről is eszembe jut valami

Egyik lakója nevezett Szputnyik, a hatvanas években rendszeresen sétált le az általunk sajnos egyszerűen elnevezett Bolondok házától a Duna partig, kedélyesen köszöntve szüleim társaságának egyik férfitagját, aki őrnagyi rangban szerelt le anno.

Szputnyik maga is katona volt valaha, a háború őrületének egyik kedves, de mégis szomorú áldozata. Onnan jött, a „Bolondok”-tól, ahogyan a telepiek emlegették, és amely előtt ma bringa út visz el.

Szputnyik, ha mérges volt a világra, ordítva és kezét felénk lóbálva gyalogolt vad iramban, egyébként békésen somolyogva, magában beszélve araszolt a part felé, és vissza.

Ebben az intézményben lényegében ártalmatlan betegek voltak, mégis lám „a bolondok”, így emlegette a part kis közössége, nem túl szépen!  

Ma az unalomig elcsépelt, de mindig aktuális mondás jut eszembe..... ki van kint és ki van bent... a bolondok?

Mennyi csodás nyár, mennyi bringázás a gáton és a parton, mennyi gyönyörűszép emlék. Ma már senki nem él abból a generációból, akik anno a nyaralótelep "lakóit" jelentették.

Lassan már az én korosztályom is egy másik part másik oldaláról "integet", elfelejtem én is a neveket, lassan már csak valami évtizedek homályából előbukkanó régi emlék csak. Hmmm. Ez az utolsó mondat olyan szépen hangzik.

De egy szó sem igaz belőle! Mindenkire, minden névre, és minden napra, ugyanolyan élénken emlékszem, hiába, hogy évtizedek homályából szedem elő őket.

Sőt! Ha gondjaim vannak, ha rossz a kedvem, vagy csak simán valami szépet akarok felidézni, becsukom a szemem, egy pillanat alatt ott vagyok, abban az időben, azon a helyen, és már pattanok is fel a zöld bringára! Fel a gátra, le a partra, el a cuki előtt, el a csárda előtt, le a kompig.

Van, ami soha nem múlik el, van, amit sem a kor, sem élethelyzetek nem vehetnek el. Ilyenkor mindig végtelenül boldog vagyok. Víz ide, vagy víz oda, pont úgy, mint akkor, gyerekként a hatvanas, és kamaszként a hetvenes években!