Lebloggoltam

„A barát az az ember, aki mellett hallgathatok, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni.”

 „Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd. Mind a barátod lesz.”

Antoine de Saint-Exupéry

Szeretem a Kisherceget, de most nem mond igazat. Nem lehet minden csillag a barátom, olyan kevés barátom van, vagy volt, és a legigazibbak közül ott vagy te! Igazi barátom te vagy!  Ifjú éveim tanúja, kísérője, is te vagy. Nem, te nem lehetsz csak egy csillag a sok közül!

Jajj Billi! Tudod, csak nekem vagy Billi, meg még Magdinak talán, ez a hülye név, hogy ragadt rád, ki emlékszik már erre? Még én se, pedig tudod, én aztán majdnem mindenre emlékszem. Fene egy képesség!

Úgy beszélek hozzád, mintha itt lennél, közben meg… az Isten tudja merre vagy, és milyen igaz! Azzal a fura, szinte magadnak gyártott erős hiteddel, tényleg a te „főnököd” a tudója, hol dúdolgatsz magadban, hol próbálod felidézni a régi dallamokat egy felhőkből gyúrt zongorán.

Nemrégen olvastam el a közösségi oldalon, hogy azt írtad magadról, „Nyugdíjas hittérítő”. Jézusom Billi! Ez igaz?

Tegnap kint voltam „azon” a helyen. Azon a lehetetlen helyen, vagyis dehogy! Nem lehetetlen. A temető sosem zavar, sőt! Tudod, erről dumáltunk is, szinte otthon érzem magam bennük. Elég morbid elismerem, de mit csináljak, ha így van. 

Most mialatt a kaputól mentem befelé a szóró parcelláig, istenien sütött a nap, és én magamban szövegeltem neked, választ nem várva. Mondtam, hogy most leülnénk egy padra, és máris mindketten a nap felé fordulnánk és aszalnánk magunkat, ahogy általában.

Emlékszel, mikor 17 évesek voltunk és kijöttél Dórival, a kövér vizslával hozzánk a Dunára? Dehogy emlékszel! Sose emlékeztél semmire, vagy csak emlékfoszlányokat tudtál előrántani, te nevettél, én dühöngtem, hogy a szöszbe lehet, hogy nem emlékszel?

Régóta tudom, valami különös oknál fogva engem vert vagy jutalmazott a sors, - erre még nem jöttem rá, melyik az igazabb -, azzal, hogy minden régi dolog úgy él bennem, mintha most lenne. Személyek, helyek, történések, érzések itt kavarognak mind, a legapróbb részletekkel.

Én vagyok a rokonok, a barátok, a kollégák emlékkönyve, csak fújom a százezer éves történeteket. Ők meg csak néznek! Tudod, imádok romtalanítani. Csak úgy hömpölyögnek a rombolyagok.  Szóval Dóri a vizsla! Mennyit vihogtunk, szemüveget adtunk rá meg egy pöttyös kendőt, és olyan volt az istenadta, mint egy szomorkás vénasszony.

Atyaég! Én lettem szomorkás vénasszony, kendő nélkül, észre se vettem és elillant az a röpke 45 év. 

Szóval, amikor kijöttél a kövér ebbel hozzám, nyári szünetben néhány napra, azonnal belefogtál a versenyszerű napimádásba. Egész nap követted a nap útját. Szorgalmasan süttetted magad, mintha fizetnének érte, se kép, se hang, ájultan hevertél, ültél, álltál, teljesen mindegy volt miféle pozitúrában ér a nap, az arcod a nap felé.

Minden percet kihasználtál. Nálam aztán alig találni napimádóbbat, de te nálam is elvetemültebben tudtál napozni! Ahogy a nap ment, te is ugyanúgy.

Vitted a széket odébb, az újságokat, a könyveket, a napkrémeket, a tányérokat és poharakat, a szemüvegedet, mindent magad mögött hagyva, elpotyogtatva és szépen haladtál a mi térfelünkről komótosan át az iker-szomszédék térfelére és ott fejezted be a napot – haha, a napot – én meg este szedtem össze a nyomodban elhagyott cuccokat. Te úriasan tűrted, hogy berzenkedek, mert a kert olyan volt, mint egy szabadtéri piac.

Közben nekem minden nap háromnegyed kettőkor a rádió előtt kellett ülnöm és meghallgatni a napi vízállásjelentést a Petőfin. Az Inn Scherdingnél, Regensburg – Schwabelweis. Mennyit vihogtunk ezeken a neveken. Nagyjából kettő előtt 5 perccel jött az izgalmasabb rész, a budapesti dunai vízállás. Azt fel kellett írnom és Apunak pénteken beszámolni róla. Tudnunk kellett jön a víz vagy marad a víz a mederben! Jajj Billi, hát ez most volt még tegnap! Vagy tegnapelőtt?

Szóval a „mostani tegnapban” ott álltam az előtt a szóró parcella előtt, néztem a helyet, ahova elszórták azt, ami belőled megmaradt és tudtam többet nem jövök ide. Becsuktam a szemem és arra a szűkre mért időre, arra a szinte nagyüzemben haladó búcsúztatások között zajló, nekünk fontos fél órára gondoltam, amikor itt álltunk és végignéztük a fura búcsút.

Mikor megtörtént ’az”, nem néztem oda, mert nem bírtam volna látni, ahogyan 62 évedet, a nevetésedet, a hajad lebbenését, a belőled áradó nyugalmat egy pillanat alatt elfújja a szél, a vízsugár és egyszerűen bedolgozódik a földbe, lehull, elvész, semmivé válik. Mit nézzek? Billi! Ez az egész olyan agyrém. Tudom, hogy utálsz telefonálni, igen velem ellentétben, aki órákig képes vagyok dumálni, szóval Billi hívj már fel, mondd már azt, hogy hülyeség ez az egész, félrebeszéltem, te most is vagy, és létezel!

Látnod kéne, amikor napközben ülök a gép előtt és dolgozom, aztán egyszer csak felkapom a fejem, mert néha hallom a nevetésed, ilyenkor nem tudok vidám lenni, inkább megborzongok! Hihetetlen, hogy az a lány, akit ezer éve már, egy széthúzó, klikkesedő lányosztályban barátomnak választottam, nincs többé! 15 évesek voltunk és én otthon azt mondtam anyunak, van egy fura lány az osztályban, azt a lányt én nem szeretem. Ez voltál te. Visszafogottan, halkan, egy csepp úri allűrrel, finom ruhákban, látható, de nem hivalkodó anyagi körülményekkel léteztél. Aztán már nem emlékszem hogyan, de te lettél a barátnőm. Erre se emlékszel?

És arra sem, hogy már akkor volt olyan lány közöttünk, aki tudta, hogy Jóska lesz a férje, és 3 gyerekük lesz. És tényleg! Így is lett! Mi meg? Én éltem a bódult fiatal éveimet, te pedig a partvonalról figyelted, és rengeteget vihogtunk.

Hallgattuk a rádióban a Komjáthyt, a Petőfi adón a zenei műsorokat, hogy mi volt a címük már nem is emlékszem olyan rég volt. Csak a vasárnap délelőtti „Komjáthy”, arra igen, arra emlékszem. Ott ültem a Dunai nyaralóban, még nem volt „zsinórom” amivel átvegyek, a magnóm mikrofonját illesztettem a rádió elé, ilyenkor se ki se be, közben a rozoga ágyamra gondoltam, meg arra, anyuéknak már régen ki kellett volna cserélniük. Nyikorgott az akkor még pehelysúlyom alatt is (ma már hangosan nyögne!), és a szobámban az ágyam körül mindig volt egy-két kallódó pók. Istenem, de rühelltem!

Azon a nyáron 1974-ben kaptunk magnót mind a ketten. Az enyémet Puftinak hívtam, te a tiedet Pepinek, és elkezdtünk „átvenni” egymástól.  Hahaaaa… az enyémet a szüleim a Duna parti cukrászék fiától vették használtan. Riportermagnó volt, jó nagy, kihúzható mikrofonja volt olyan girbegurba zsinórral, mint a telefonnak. A te magnódat az amerikai nagybátyád hozta, Bécsben vette és a nagypapádnak adta el, ők pedig megvették Neked. Ahh micsoda, csoda volt ez akkor!

És mi „átvettünk” egymástól, meg lemezről, és a rádióból is vettünk fel zenéket. „Sugar baby love” és a The Rubettes. Nálam ez volt a nyerő 1974-ben és a Rock me baby", és Lennon feldolgozása a "Stand by me"!  Általában ezek üvöltöttek a teraszon. Roussos nótákat Esztertől vettünk át, mert ő Jugoszláviából hozta a lemezeket, az irigylésre méltó telitalpú cipőivel, papucsaival, amikor a szüleivel ott nyaraltak.

Kittynek, aki Margit, de most mindenki Zsófinak hívja, lemezjátszója volt. Egyszer vettem neki, valami alkalomra egy Fox lemezt. Azt is felvettem magamnak, naná! De nekünk Billi, nekünk kettőnknek kazettás magnóink voltak, és zenélés közben néha felpattant a „vége főcím”, azaz a kazettában a szalag vége kicsusszant, akkor hangos kárálások közben szét kellett kapni az egész kazettát, és visszaügyeskedni a szalagot. Valaki azt mondta ne vegyek 45 perceset, csak 30 percest, az nem fut ki. Hányszor dekkoltam a telken apu rettentő művirágokkal teli látvány-tava előtt a piros-fehér kockás mettlachi – miket tudok? – kővel rakott teraszon az asztal előtt és buheráltam a kazettákat.

Ez a szóró parcella meg, már ez az elnevezés is milyen! Tényleg utoljára voltam ott, ugye nem haragszol? Jajj Billi! Te nem váltál el. Honnan volt benned ez az őrült bizonyításkényszer, hogy te végig csinálod, hogy te nem hagyod el, hogy a te gyerekedből nem lesz elvált szülők gyereke? Úgy kitartottál mellette, mint, aki valami feladatot lát el. Kötelességtudat volt vagy mi? Jó, szeretted is, de Billi, már régen jobb lett volna neked külön! Olyan kár hogy igazán, mélyen nem beszéltünk erről sosem. Na, jó, én meg a másik véglet, igen. A nyughatatlan, a békét sosem találó, a társsal sose elégedett, igen tudom én voltam az ellenpélda.

Hogy is írja Márai:

"Először, valamikor régen, boldog akartam lenni. 
Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső."

Billi! Elolvastam, amit abban a halálod utáni orvosi összefoglalóban írtak. Nem fogom leírni, mi a neve. Képtelen vagyok rá. Láttad? Persze hogy nem láttad, de most abban a „valahol”-ban, már biztosan tudsz róla! Akkor pedig tudod, hogy amit abban leírtak, az kész borzalom! Ez a súlyos fokú általános és szívkoszorúér meszesedés, főverőér szűkület, és még más rémség nyomán fellépő szívelégtelenség az nem jött egy perc alatt! Tudtad, persze, hogy tudtad, hiszen volt egy leleted, abban le volt írva, hogy időzített bomba van a testedben, de nem szóltál senkinek! A hited vitt tovább vagy mi? Olyan pipa vagyok! Olyan jó lenne üvöltözni veled!

Nem is tudom, meséltem-e neked, hogy nekem is volt egyszer egy olyan fura spirituális, „Isten élményem”.

Egyszer, amikor Izraelben jártam. Hát az valami különös és csodás út volt. Néhány napig voltunk csak egy turistaúttal, fárasztó is volt, irdatlan meleg is volt, mégis a legszebb utak egyike. Onnan van egy fura emlékem.

Amikor Betlehemben (Palesztin terület) a Születés templomába igyekeztünk bevergődni, a tömeggel toltuk be magunkat. Ez az az 1700 éves templom, amelyet Jézus születésének a helyén építettek. Óriási volt a nyüzsgés, szinte bukdácsolva jutottunk előre, mi toltuk az előttünk lévőket, hátulról bennünket toltak. Bent egy dollárét lehetett gyertyát és némi pénzért kis keresztet kapni, utóbbit aztán ingyen beszórták némi szentelt vízzel.

Persze az emberek kotorászni kezdtek, keresték a dollárjaikat, taglalták mennyit vegyenek, kinek kellene ilyen csodát vinniük. Közben toltak, vontak én mondtam, hogy nekem nem kell kereszt, a nagyüzemi locsolásról nem is beszélve, ahogyan a kereszteket tömegesen kiterítették egy pultra, és ott akár a kinyújtott tésztát szokás, locsolta egy pap.

De nem is csak ez az üzletszerű dolog, hanem a tömeg idegesített iszonyatosan. Meleg volt, levegőtlenség, a tömeg egyre csak nőtt, a legenda szerint Jézus születésének csillaggal jelölt helyére, a templombelsőben épített kis kegyhelyhez való lejutás majdhogynem lehetetlenné vált. Valaki rám lépett, a vesémbe tolta a könyökét, és akkor felkiáltottam, amúgy magyarosan: Az Isten b… meg! Senki nem hallotta a zajban, csak én torpantam meg hirtelen. Összehúztam magam, te jó ég, mit mondtam! A tömeg vitt tovább, aztán úgy 20 perc múlva immár kifelé araszolva a kapun, megbotlottam és kis híján akkorát estem, mint egy ló. A bokám majdnem kifordult, a lábam iszonyatosan fájt, feljajdultam. Nem sok hiányzott, hogy nekem ott vége legyen az utazásnak. Ez csak egy apró figyelmeztetés volt. Isten házából nem mehetsz ki úgy, hogy káromkodtál, az ő nevét szidtad és nem kapsz büntetést. Ez elég spirituális ugye? Te vajon mit mondanál erre? 

Egyszer arról beszéltem veled, hogy, mit mond az ember első felindulásában, bármilyen indíttatású is az a felindulás. Azt mondja: „Jézusom!” Meg azt, hogy: "Te jó Isten!" Igen, fura felhanggal, hangsúllyal, de tényleg ezt!

Hát ez lenne a kulcsa annak, hogy bírtad, hogy kibírtad az egyre szűkebb érfalakkal, az egyre szűkebbre mért időt, ami még a tied volt? Hogy utolsó este még tornásztál egy jót, és befestetted a hajad? De hogy, de hogy volt ez???

Billi! Csináld vissza!  Fussunk vissza az időben!

Én már leslagoztam a lépcsőt, istenien süt a nap, kapom a bringát és indulok a buszhoz eléd. Annyit napozol, amennyit csak akarsz, és nem hőbörgök, hogy mindent úgy hagysz, mint eb a Szaharát. Délután kimegyünk a cukiba, felfalunk fejenként 2 narancsos csokigyurma-gombócot, zárásnak bedobunk mellé isteni, laza gyümölcsrizst habbal, rá egy vagy két gombóc fagyit.

Aztán, szigorúan csak azért, hogy a kövér eb, a Dóri ne hízzon, elmegyünk vele sétálni és meglessük, hogy Stiglic a nagy helyi hóhányó kint ólálkodik-e a teraszukon. Ha látjuk, hogy igen, akkor vihogva elbandukolunk a házuk előtt, ha nem, akkor is.

Billi olyan szép idő van! Készítem a Puftit, nálad a Pepi, vannak jó számaim. Billi, édes barátnőm, várlak!