Lebloggoltam

Imádta a focit. Az volt a mindene, no meg a magyarsága, amit nem tudtak elvenni tőle sosem, akkor sem, amikor 1956 vérzivataros idején el kellett hagynia az országot, mert halálra ítélték.

18 éves volt és lelkes fiatal, tehetséges focista, aki nagy jövő előtt állt.

Milyen lehetett? Mint most, csak sokkal fiatalabb. Nyughatatlan, igazságszerető, a gyengébbek védelmére, bármire képes ember. Akkor abban a szabadabb jövőt ígérő jövőt lelkesítő őszön, ő is ott volt a Budakeszi srácok között.

1956. október 26-án, a Budakeszi főutcáján lezajlott események magával ragadták őt is, szinte elsodorták az események, és egészen Ausztráliáig sodorták.  Dokumentumfilm is készült erről, ő is nyilatkozott sokszor, sok helyen. Édesapja a Hadtörténelmi Intézet munkatársa, a bátyja a Néphadsereg katonatisztje volt.

Ő a Szemere utcai gimnáziumba járt, a tüntetésekbe szinte véletlenül került, és egyszer csak ott találta magát a Rádió előtt a többiekkel, a kilencedik sorban állt talán, amikor közéjük lőttek.

Szerencséje volt, „csak” a mellette álló lányt találták el, ő életben maradt. A többiekkel együtt átrohant a Rádióval szemközti épületbe, és amikor valahonnan fegyvert is szereztek a fiatalok, már „válaszoltak” az ÁVÓ-sok a Rádió épületéből záporozó lövéseire. Ahogy mesélte, akkor szinte minden gyerek ismerte a fegyver használatát, az iskolában megtanították őket erre.

Azt mondja, sokszor érezte úgy, hogy ha akkor, 23-án nem ölnek meg annyi fiatal ártatlan embert, akkor talán ki sem tör a forradalom. De a tény, hogy a mellette álló fiatal fiúkat és lányokat lövik ki mellőle, őt is felháborította és felbátorította.

Hazaérve nem akart semmi rosszat. Azokkal a fiatalokkal tartott, akik szintén semmi rosszra nem készültek. Aztán a pártember, az ezredes, akinek a fegyvereit akarták a fiatalok, akit később mártírnak neveztek ki, megölte a saját házában az apósát, saját magát és a háza előtt álló fiatalok közül egyet, nos, az ő halála körüli zűrzavar, a félreértések, a pártember megölésével vádolt fiatalok pere, a forradalom leverése utáni egyértelmű ítélet mind oka volt annak, amiért sok ezer kilométerre kellett futnia.

Aztán megnősült egyszer majd még egyszer, összesen négyszer.

Négy házasságából öt gyereke él a világban, mindannyian ismerik és tisztelik apjuk történetét, múltját, a magyar forradalmat, mert ő mindent elmesélt nekik. Hiába hogy nem beszélnek már magyarul, mert egyikük Amerikában él a többiek Ausztráliában és mind angol származású asszonytól születtek.

Fontosnak tartotta, hogy az Ausztráliában született gyerekei tudják, miért születtek a világnak azon a pontján és miért ott volt az édesapjuk akkor éppen. Mert az is biztos, hogy ha 18 évesen nem muszáj egészen Ausztráliáig futnia, akkor ma is Magyarországon élne, és másképpen alakult volna a sorsa.

Van, aki ma is úgy fogalmaz, ha a magyar himnusz kerül szóba, hogy az maga a siralomvölgy, a ború és a szomorúság, a lemondó kesergés, míg más himnuszok a győzelemről, a hitről, a bizakodásról, és az örömteli jövőről énekelnek.

A volt focista azonban nem így gondolja, az ő lelkében a valamikori 18 éves fiú minden álma és vágya, a magyar focival kapcsolatos jogosan tervezett sikerek, a szülők, a család, az itt maradt szerelmek, vágyak szólalnak meg a himnuszban.

Az 1956-os események után sokáig nem jöhetett haza, még az édesanyja temetésére sem, hiába adott be kérvényt. Felmentés már csak a rendszerváltást követően kapott, azóta ha teheti évente, kétévente látogat haza.

Egyszer azt kérte tőlem, ha tudok, szerezzek neki egy magyar válogatott mezt. Mert a foci, talán még a feleségeknél is fontosabb volt az életében. ( A gyerekeket sosem űberelte semmi, ez biztos!)

Néha feltesz egy képet a közösségi oldalakra, amikor még ő is rúgta a bőrt, igaz már idegen színekben, és amikor Puskás Öcsivel fotózkodott.

Otthonában minden arra emlékeztet, hogy ő magyar, bár már túl a nyolcvanon, életének nagyobb részét idegenben töltötte, de lélekben sosem volt távol a hazájától.

Voltam nála vendégségben, őrületes házigazda volt, hatalmas elánnal mesélt bármiről, igaz szinte mindig nála volt a szó, hangos volt és nyugágy kellett hozzá, de mi mégis élveztük, szerettük őt. Imádtuk a nagyhangú meséit, és a hangos nevetést, ami kísérte. Bohóckodott, ha kell, korát meghazudtolva hülyéskedett, igazi társasági ember volt, egyébként hatalmas szívvel, és lélekkel. Mert ő mindent így tudott. Csak így.

Utolsó házasságának is válás lett a vége, ma a lányaival él, unokái veszik körül és fura, de érzelmes dolog olvasni a legkisebb lánya közösségi oldalon való bejegyzését, amint angolul emlékezik meg október 23-án a magyar forradalomról és az édesapja abban való szerepéről.

Amikor megismertem Őt, az pont az én szánalmas esküvőmön történt. Vidáman és nevetve ültek a feleségével az asztalnál, ők voltak a legvidámabbak. Az én nem túl sikerbajnok esküvőm az Ausztráliába érkezésemet követő második napon volt ezért a jetleg-től, az időeltolódástól félig aludtam, félig aléltan hablatyoltam valamit a sűrűn púderezett idős hölgy kérdéseire, aki bennünket összeadott.

El lehet képzelni milyen csodásan festettem, félig leeresztett szemhéjjal, amint egy pihe-puha ágyra és jó 8-10 órás alvásra vágytam. Az esküvőn résztvevők valamelyike hívta el Őt és nejét, hogy legyen még több magyar körülöttünk, és legyen egy igazán vidám páros is. Ugyanis a világ legvidámabb házaspárja voltak ők. Pontosan emlékszem, ahogy ültek az asztalnál, nevetve kukkoltak felém, és tudom közben Ő azt harsogta – ő általában harsogott – hogy „Jééézusom, hát ezek nem illenek össze! Ez a nő meg mindjárt elalszik! Hahaha, látod?”

Tökéletesen igaza volt, nem illettünk össze. Amikor hónapok múlva bebizonyosodott, őt hívtam, kértem vigyen el bennünket, engem és a gyerekem, vigyen el hozzájuk addig, amíg haza nem indulunk Magyarországra. Azonnal jött.

Mi ott álltunk az összes hóbelevancunkkal a kapuban, és vártuk Őt. Elég szánalmasan nézhettünk ki, de megérkezett, azonnal rendezkedett, pakolt, rámolt, vidám igyekezett lenni, talán még hátba is vert nagy lendülettel, és már indultunk is.

Imádott segíteni másokon. Azt sem felejtem el, amikor vert seregként már a reptéren csüggedten és a „Fogalmam sincs most mi lesz!” érzésével álltunk a becsekkolásra várva, odaugrott, és mosolyogva fotókat akart készíteni. A felesége mondta neki, hogy ”Kérlek ne, ez most nem alkalmas!” Tudom azt akarta, nevessünk ki mindent, ne keseredjünk el, semmi sincs veszve, majd lesz valahogy!

Hiszen ő igazán tudta! Amíg nincs halál, amíg nincs menekülés, amíg nincs ítélet és tiltás, addig még bármi lehet.

Így él ma is. A haja fekete, a szeme kék, a tartása a régi, és sosem mond le az életről! Mert az mindig tartogat valamit számára!

Ő Steve Fehér, azaz Fehér Pista, vagy ahogyan a barátoknak, rokonoknak megmaradt, PUTYI.