Persze, hol máshol, mint a „filléres könyvesboltban” akadtam arra a szó szerint kicsi könyvre, amely Zelk Zoltán, különféle folyóiratokban megjelent visszaemlékezéseinek gyűjteménye.
Ismertem Zelket, de nem eléggé. Most alkalmam volt, az írásain át jobban megismerni. Ez a pici könyv, - benne Zelk saját szavaival - nem egészen 200 oldalával minden életrajz helyett elmesélte nekem ki volt, és milyen volt ő.
Végtelenül szegény volt és ugyanennyire szerény, és csöndes. Így képzelem. Egy ember, aki zokszó nélkül elfogadta a sorsát, azt, hogy 1906-ban Érmihályfalván, - amely a születésekor még „ide” tartozott, később Románia részévé vált - egy nagyon szegény családba született.
Baumgarten díjas, Kossuth díjas volt, és a végére hagyom a József Attila díjat, hiszen kortársa, barátja volt a költő. Milyen különös lehet egy olyan, nem hétköznapi művészről elnevezett díjat kapni, akivel napi kapcsolatban volt anno.
Zelk 1981-ben 75 évesen halt meg. Az említett könyv 1966-ban jelent meg a Magvető kiadó jóvoltából, így ha lapozom, már a könyv maga is történelem, az 53 évével.
Zelk nem volt jártas a politikában, a szegénységben annál inkább. Szakmája nem volt segédmunkából tartotta fenn magát. Nem beszélt nyelveket, titkolta, és szégyellte járatlanságát a politikai irodalomban. Költői remekművei műveletlensége mellett születtek, amelyet remekül palástolt, mert jó csevegő volt, kedves és élvezetes stílusban. Bár nem volt kimondottan szép férfi, a nők mégis kedvelték.
Amikor elolvastam ezt a könyvet, megkedveltem őt a lét és nemlét e fura találkozásában, pontosan a fent említett jellemzése miatt.
Egyetlen írása sem panasz, nem siránkozás, csupán csendesen tárgyilagos kijelentések sorozata.
Mit lehet idézni ebből? Ezen gondolkodtam, hiszen majdnem mindegyik írás megérintett és abból jó néhány sor idézésre alkalmas.
Városliget, 1926 nyara
De nagyon értem én Illyés Gyula egyik ifjúkori versnyitányát: ” Mi olyan szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt!”
Le merem írni, hogy senki jobban nem értheti. Ha nem így lenne, már évekkel ezelőtt belefogok önéletrajzom megírásába, de annyi éhezés, fagyoskodás, ágyrajárás, toloncház…félek: már tréfának hat, már nevetséges. No meg hencegésnek is vélhetik, s ez éppúgy taszít, mintha valaki a gazdagsággal hivalkodik.
Csendességében ott "csendeskedett" a Nyugatosok mellett, szerényen, és írt róluk.
Nagy Lajos évődései…
Nagy Lajos önéletrajzában lelkiismeretfurdalással ír arról, hogy nem volt elég gyöngéd József Attilához. Arról is, hogy meg kellett volna simogatni néha a fejét, és dicsérni verseit, amiket azon frissiben olvasott föl Nagy Lajosnak, akin fiúi szeretettel és tisztelettel csüggött. Igaz, soha senki sem szomjúhozta úgy a szeretet, mint József Attila, mégse hiszem, hogy indokolt lett volna Nagy Lajos lelkiismeretfurdalása. Hiszen a szeretet viszonzása volt az a humorteli évődés is, amiből oly bőven jutott József Attilának. Mert bármilyen szívesen is ugratta írótársait Nagy Lajos, nem mindenki számára költötte át a nótákat, nem mindenkit fogadott énekelve a Japán-kávéház páholyában:
Ha bemegyek, ha bemegyek
A japáni csárdába,
Cifra nyelű töltőtollam
Vágom az Attilába…
Ez volt az egyik nóta, amit nem csak az ugratókedv, hanem igenis az idősebb barát szeretete „ihletett”.
Nagy Lajos fura rímeiről is említést tesz a könyvben. Meglepődtem Nagy Lajos humorán.
„Jó cigaretta a Sellő,
Azt szívja a tistvisellő…
A visegrádi Alkotóházban született Nagy Lajos e kétsorosa, amikor Örkény a második adag lekváros derelyéhez kezdett hozzá:
Novellát írt Tömörkény.
De csak hasat töm Örkény…
Radnótiról olvasom Zelk könyvében:
Sokunk száméra aztán a Liszt Ferenc tér sarkán, a Japán-kávéháznál végződött az Andrássy út. De Radnóti ritkán tévedt be ide. nem volt kávéházi költő. A „kis Ilkovics”-ban, a félig eszpresszó, félig mozgalmi találkozóhely pincéjében még elidőzött néha, de mikor beköltözött a Pozsonyi úti lakásba, amelyet igazi költőotthonná varázsolt Fifi ízlése, napszám otthon üldögélt, hogy – a lombikban főzött kávét kortyolva, s a maga töltötte cigaretta füstje mellett – hetekig bíbelődjön nemcsak egy versen, hanem egy-egy szóval is.
És a végére, egy Radnótit említő olyan idézet, amely a korra, és bizonyos emberek egymáshoz való viszonyára, az EMBERSÉG szóra volt jellemző.
A pokoljárás előtti években a Mentor helyett (könyvkereskedés volt) új szellemi búvóhelyet talált. Lakása közelében, egy kis utcácska pincéjében könyvkötő műhely volt. Tulajdonosa Frankl Sándor, az „írók könyvkötője”, akiről már megírták, de hadd említsem én is, hogy bár szegény ember volt, csak jó írók könyvét volt hajlandó bekötni. Ha új versemmel lebotorkáltam hozzá a lépcsőkön, gyakran találtam ott Gelléri Andor Endrét, Papp Károlyt, Szegi Pált, s nem egyszer Sárközi Györgyöt. Radnóti pedig mindennapi vendég volt.
S vendégeim, felejthetetlen vendégeim voltak ők ketten együtt, Radnóti és Frankl Sándor, életük utolsó esztendejében. Huszonhárom hónap iszonyata volt mögöttem, amikor 1944 februárjában a véletlen szerencse visszahozott a munkaszolgálatból. Este érkeztem haza, s a gödörbe ásott fekhelyekhez, bűzös barakkokhoz, istállók trágyadombjához szokott szemem tündérpalotának látta a Balázs utcai kis lakást.
Másnap estefelé Radnóti és Frankl Sándor csöngetett e tündérlak ajtaján. De mert elsötétítés volt a városban, nem sokáig maradtak. Mikor indulni készültek, velük mentem, hogy az Erzsébet királyné úti villamosmegállóhoz kísérjem őket.
Búcsúzáskor magukhoz öleltek, s úgy éreztem, mintha a zsebem körül matatnának. A villamos nekiindult a Mexikói úti vasúti töltés felé, én hazafordultam, s a zsebembe nyúltam. Néhány perccel előbb hat pengő harminc fillér, most négyszáz pengővel több volt benne…
Hogy jobban megismerjük a könyv szerzőjét is, itt egy gyönyörű Zelk Zoltán vers, Szabó Sándor előadásában. Csodás néhány perc, a lehetséges és a lehetetlen keltette érzelmekről.
"Vers a lehetről és a nem lehetről"
https://www.youtube.com/watch?v=8FrAFWg48vg
