Lebloggoltam

Mese volt. Mese, mint számtalan dolog az életemben, mert ma már tudom évtizedeken át egy fura mesevilágban éltem, ahol azt hittem mindenki herceg és hercegnő, királyfik érkeznek fehér lovon, minden meseszerűen zajlik és persze a vége is minden mesének egy heppiend. Ebben az életkor nem számít. Ha valaki egy mesében él, annak mindegy, hogy húsz, harminc vagy ötven éves.

25 éves voltam, számtalan csalódáson túl és azt gondoltam, révbe kell érnem. Körülöttem a nyolcvanas évek elején már szinte az összes velem egykorú lány házasságban élt, várták az első vagy második gyereket, ez volt a rend, harminc alatt férj, gyerek, OTP lakás, aztán tovább előre. Én meg csak a körúti butikok világában, lobogó hajjal, néha vidáman néha nem, de szabadon.

Láttam édesapám szemében, hogy nagyon bírná már, ha le tudhatná azt a kérdést, hogy mi lesz velem.

És ott volt ő, aki 32 éves volt, és szeretett, és akart. Terveket szőttünk, hogy elmegyünk egy gazdag európai országba, ahol a nővére élt a családjával és ott vetjük meg a lábunkat. A nővére hozta a gyűrűket, de csak Bécsben találkozhattunk, hiszen bár sok éve élt már a gazdag országban még sem lehetett állampolgár. Mindenesetre ezen a szomorú találkozón elgondolkodtam, ha ő és családja, akik igazán jól éltek, tizenév után sem kaptak még állampolgárságot, ha én is ezt az utat választom, mikor jöhetek majd újra haza? 

Aztán esküvő, és csalódás, én hangtalanul üvöltöttem, hogy „Nem, én nem ezt akartam!”, és volt alkohol probléma, ami előtte is meg volt, de nem akartam látni, és volt boldogtalanság. Aztán elváltunk.

A családja utált, és joggal, nem az öröm és boldogság tengerébe vezettem az egyetlen fiú hajóját. Én csak igyekeztem megfelelni, családnak, világnak, és gallyra vittem a saját és sajnos a másik lelki stabilitását is. Mindketten tönkrementük jó időre.

A neve különös, és ő maga is az volt. A neve eredetiből fordítva Kor” – „yürek”, azaz „parázs” – „szív”. Rá igaz volt a név, csupa szív és izzó parázs, akinek a családi története kalandos.

Az édesapja művelt, sok nyelvet beszélő, művészetet kedvelő, aki török apától és francia anyától született. Része volt az 56-os forradalomban, irodalmár, több nyelven beszélő műfordító, újságíró volt. Nagy Imre híve volt, és az 1956 eseményeiben „igaz magyar hazafiként” vett részt. Ennek „eredményeként” Franciaországba menekült, de visszatért, mert magyarként akart élni. Letartóztatták, bebörtönözték, onnan egészségügyi okokból szabadult. Irodalmi művek fordításából, és tolmácsolásból élt népes családjával, nem könnyű körülmények között.

Élete tragédiájaként élte meg, hogy úgy érezte, Törökországban sincs keresnivalója, de itthon sem találta már a helyét. 1978-ban véget vetett az életének.

A nagyapa pedig? 1916-ban érkezett Magyarországra a török konzulátus munkatársaként, majd összeházasodott egy itt élő francia származású tanárnővel, és megszületett a fiúk, a férjem édesapja. Néhány év múlva elváltak és a férfi Törökországban folytatta az életét. Nem mellesleg Kemal Atatürk jobbján “vívott” harcot Törökország szabadságáért, és a modern köztársaságért. Izgalmasan fordulatos életében a versei által vált ismertté.

Ebben a különös családban a dédapa egy kerületi kormányzó, alezredes és katonaorvos volt, és úgy hallottam az utolsó török szultán háziorvosa.

A Magyarországon élő dédunokának, unokának, fiúnak lettem én a felesége. Bár lett volna inkább másképp, és bár lett volna boldog házassága és sok gyereke, fia, aki vinné tovább a nevet! Nem így lett. Nemrég tudtam meg hogy nyolc éve halott. Ha van az a „másik oldal”, még beszélnem kell majd vele és elmondanom neki, mennyire sajnálom!

Hiba volt a házasságunk. Fura mód a szervezetem is tiltakozott, forró júliusban megfáztam, komoly tüdőgyulladásom lett, és éppen csak kilábaltam az esküvő napjára. A hajam egészen rövid lett, én vékony, sápadt, ideges, és rémült voltam.

A 17-es szám egész életemben kisért, vagy kísértett. Minden lényeges, sorsomat fordító, vagy sorsomra hatással bíró eseménynek, köze van egy tizenhetesnek.

Most látom csak a családi történetben, hogy, az izgalmas életet élő, különös „nagyapa” egy október 17.-i napon hunyt el, Hedvig napon, igaz a születésem előtt 8 évvel.

Ha a képeket nézem, felrémlik 1983 július 15., forró nyári nap, mindenkiről csorog a víz, az esküvők egymás után zsinórban, óriási a tömeg, az előző és a soron következő esküvő vendégei tapossák egymást, a fotós elveszett, apu keresi fejvesztve, mi letudjuk a kötelező köröket, aztán futás a Fészek-be, ahol a hűs teraszon lesz a vacsora.

4 hónap múlva már külön élünk.