Kis súlyfelesleg. Hétvége, Duna parti telek, este. Láblengetek, karlengetek, körbefutom, ugrálok, lihegek. Kutya se lát!
Kiderül, hogy a kutya lát! A szomszédé.
Érdeklődve lesi a sarokból, ki ez a kétlábú és miért liheg. Egy vakkantás nélkül les, néha fújtat egyet és holnap a szomszéd kutyájának elugatja, van itt egy kétlábú, aki rohangál pedig nem kergetik, ugrál pedig nem akar elérni semmit, és liheg pedig egy árva másik kétlábú sincs a környéken.
Engem a kutya se zavar. Hadd nézzen. Futkározok és láblengetek tovább. Neszezés a másik oldalról. Úgy tűnik egy zavarodott menyét próbálja elhagyni a terepet és iszkolna kifelé ha megtalálná a kiutat. Csörömpöl végig a kerítés mentén, ahogy szaladgálok úgy zörög morogva ide-oda. Azt hiszi a szerencsétlen, hogy csendben oson. Kicsit tartok tőle. Dühös menyéttel még nem volt dolgom. Igaz vidám, elégedett kiegyensúlyozott menyéttel sem. ( Bezzeg, amikor a gyerekem megnősült volt dolgom menyéttel...ahogyan elneveztem élete párját... Meny...ét. ÉÉÉrted???)
Ez lenne a nyugis láblengetős ugrabugra? Szinte várom, hogy felkúszik a helyi vakondok lentről, lehord a sárga földig, mert ebben a dübörgésben nem lehet létezni. Még ez előtt abbahagyom a csendes és magányos esti tornát a kertben.
Állatilag érthető. De emberileg?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
