Eleinte boldogan hozták-vitték, és ő ment velük szívesen.
Eleinte örültek neki, szeretgették, vigyáztak rá, és figyelmesen szolgálták.
Aztán egyre jobban megszokták, lassan a hétköznapjaik részévé vált, és ahogy ez lenni szokott, kezdték kicsit megunni.
Nem merték mondani egymásnak, de valahol megszokottá vált a jelenléte. Próbálták színesebben öltöztetni, próbáltak vele kedvesebbek lenni. Próbálták gügyögve, próbálták komolyan, nevetve, aztán könnyedén, nehézkesen és nagy szavakkal, próbálták minden módon.
Nem vették észre, hogy már alig él, hogy éppen csak jelen van, hogy már nagyon beteg és egyáltalán nem örül annak, hogy velük lehet.
Vagy ők nem örültek már hogy velük van?
Mindketten tudták rövid ideje van már hátra, de nem merték kimondani. Sem egymásnak sem maguknak.
Mikor meghalt, az egyikük megsiratta, a másik észre sem vette csak ment a maga útján.
Később leültek egy perce, és mind a ketten azt érezték, hogy megkönnyebbültek. Vége ennek a rémes kínlódásnak, ennek az elmúlásnak.
A temetésére is külön mentek. Az egyikük kicsit előbb érkezett, és így búcsúzott. A másik később ment, így nem is találkoztak.
Mindketten elhelyezték a virágaikat a síron, melyen az állt:
A KAPCSOLAT
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
