Van két ország.
Monogámia, a bézs-színű, a letisztult hely, ahol mindenki egy életen át szeret, és ahol mindenki még hisz a „mindig”-ben, ahol mindenki azt gondolja és úgy érzi, vagy határozottan állítja… örökkön örökké… te és én... mi ketten... ez a jelszó!
Itt a másik.
Poligámia
Csupa szín, lüktetés és őrület, végeláthatatlan szenvedély, érzelem, és érzékiség, az őrület határa… ám ha csitulni kezd, …jön a vándorlás.
Poligámia lakói sűrűn cserélnek házat és utcát. Ha hűlni kezd az érzelem nem várják meg amíg minden jéggé dermed körülöttük, indulnak tovább.
Poligámia érdekesebb, izgatóbb, napközben csupa „flört dallamok”, naplementekor már érzelmes szólamok, és éjjelre érzéki ritmusok.
Csak hát… Poligámia is mint minden, ami olyan nagyon érdekes, olyan édes, és olyan gyönyörűen ígéretes, olyan mulandó is.
Lakói hirtelen beleunnak, belefáradnak, ebbe az örökös izgalomba! Elég már a sok viháncból, a folytonos útkereséséből!
A megfáradt vándor stabil helyet akar, de Poligámiában ilyen nincs!
…..és ekkor lehet észrevenni, hogy néhányan, majd egyre többen, Monogámia határán toporognak.
Vágyakozva leskelődnek át a túloldalra, lehuppannak a fűben, és várnak!
Várnak, hátha valaki áthívja őket… egy valaki...csak egy ... már csak az az egy kellene… aki átkiabál, hogy …”Én vagyok az, gyere át! Mellettem a helyed”!
Ezt várja a határon várakozva a sok Poligámiai mind!
Előbb vagy utóbb oda akarnak tartozni!
Hiszen csak a megszokás házát kell néha kicsit újra festeni, a hervadó „szeretlek” virágait kell újra ültetni és a „hiányzol” dús lombú ágas-bogas fáit kell újra nyesni, és akkor újra lendül minden.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
