Több, mint 20 éve hogy elkezdtem életem meghatározó döntését megvalósítani, azt hogy Ausztráliában éljek. A világon senkim sem élt ott, így levelezéssel, a kinti magyar újságba küldött kis szösszenettel próbáltam ismerősöket, levelezőpartnereket keresni. 1997 táján az internet még nem volt szokványos így nagy örömujjongás kísért minden érkező levelet, és később röviden, kapkodva beszéltünk telefonon egymással, mert drága volt a hívás oda, és persze onnan is.
Így lettek levelezőpartnereim, és olyan is, aki társat, magyar feleséget szeretett volna maga mellé. Azt gondoltam, a világ másik felén lenni társnak, partnernek, talán feleségnek nem olyan nagy kaland, eközben elfelejtettem, hogy nekem, aki, nem voltam az alkalmazkodás nagymestere, még itthon is nagy kaland volt, mindig!
Kilenc alkalommal nyargaltam ki és nyargaltam vissza, de sosem voltam képes ott maradni. Voltak veszteségeim anyagi és lelki értelemben is, de eközben rengeteg tapasztalást szereztem legfőképpen önismeret terén.
Hitetlenkedő bánatomban elkezdtem írni. Elsőként az „Ausztrál feleség-féleség” című könyv jelent meg, (sokat mondó cím), aztán jött másik, és most újabbakat írok. Akik olvasták szerették ezeket az önvallomással is elegy igazán női történeteket. Van egy blogom, megjelentem anno médiákban, írtam az ausztrál magyarok lapjának sok éven át.
Nem mondom, hogy az enyém egy kimondott sikertörténet, de csak nem rég jöttem rá arra, hogy a siker nem mindig arról szól, hogy valami határozottan jól sül el.
Egy ideje azt gondolom, az én sikerem abból áll, hogy talpon maradtam, kimásztam a saját magam ásta gödörből és átevickéltem az elmúlt nem könnyű 20 éven. Igaz, hogy barátok nélkül nem ment volna.
Ausztrália. Kenguru, koala, napfény, ósn, és például a kookaburra, ami egy jellegzetesen rikácsoló madár. Hiányzik. Röhejes, hogy pont ez a madár hiányzik, de olyan sokszor vélem hallani a hangját a pesti külváros teraszán a napozószékben lecsukott szemmel ülve. Pedig a legközelebbi kookaburra is 12.000 kilométerre van tőlem.
Sok évvel ezelőtt azt gondoltam a privát életemre és a gyerekem jövőjére megoldás lesz ez a távoli, gyerekcentrikus, emberbarát, napfényben úszó, a nemzetek nagy olvasztótégelye ország, Ausztrália.
Negyvenes éveimben járó nő voltam, a szüleimmel éltem, egy pesti polgári lakásban. Egyedül neveltem a gyerekem a szülői házban és összességében boldog voltam. Boldog, csak elégedetlen. Valami belső elégedetlenség hajtott nem éppen a megfelelő irányba. Elsősorban független nő szerettem volna lenni, a szüleim kezét elengedni, tőlük végre elszakadni és végre egyedül élni a gyerekemmel. Ez teljesen időszerűnek tűnt.
Tény azonban, hogy gyereknek lenni a legjobb dolog a világon, hiszen a szülő az, aki mindent megbocsát, aki úgy fogad el, ahogy vagyunk, és aki minden hátsó gondolat nélkül szeret, amíg csak él. Szóval minden különösebb erőfeszítés nélkül élhetünk velük, mellettük. Így tettem én is, tudom, önző módon, érzelmi és lelki kényelemben.
Aztán eljött a pillanat, hogy önállósodni akartam, de az Úristennek se ment. Így találtam ki magamnak Ausztráliát, az egyik legtávolabbi országot, és egyben azt gondoltam ott nem csak felnőtt életemre, de párkapcsolati nyűgeimre is megoldást találok, és persze találok saját családot magamnak és a gyerekemnek is végre.
Az Ausztráliába való menekülés, költözés döbbentett rá arra, hogy nem tudok sem a megszokott életemtől, sem a szeretteimtől, sem az országtól ahova születtem, elszakadni.
Mindenesetre hosszú levelezések után, egy kedves és család után vágyó férfi meghívására 2000 februárjában elindultunk a gyerekemmel meglesni milyen az a távoli kontinens.
Balogh úr, a házunk földszintjén működő kiskockás étterem tulajdonosa, a kapualjban épp a kukáját huzigálta, és látván a bőröndjeinket, megkérdezte: - Hova, hova?
Mondtuk, hogy Ausztráliába.
Erre a kukát tovább huzigálva, válaszolta, hogy: - Na ja, Ausztria, az gyönyörű hely!
Mondtuk, nem Ausztria, hanem Ausztrália. Isteni érzés volt kiejteni a szót is „Ausztrália”. Megjegyzem még ma is az.
Ma már tudom, gőzöm sem volt, mire vállalkoztam. Fogalmam se volt arról, hogy mi vár rám. Én, az örök gyerek, aki kizárólag a szüleimhez voltam képes alkalmazkodni egész életemben, hozzájuk is csak azért, mert lényegében ők alkalmazkodtak hozzám, azt gondoltam pikk-pakk menni fog ez a földrészváltás. Új szerelem, új otthon, új földrész, mi az nekem!
Nem gondoltam arra, hogy tizenezer kilométerrel odébb, egy a távolság miatt alig ismert férfihoz és az addigi életemhez képest gyökeresen más életvitelhez alkalmazkodni, nem kis pálya! Mégis megpróbáltam.
Kissé elnagyolt és kidolgozatlan terv volt bár kétségtelenül izgalmas. Olyan, akár a didgeridoo hangja. Ez az őslakosok „trombitája”, egy olyan speciális hangszer, amely a termeszek által kivájt eukaliptusz fatörzsből készül, és meglehetősen hasonlít a hangja a dorombhoz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
