Februárban érkeztünk első alkalommal Ausztráliába és emlékszem mindjárt a megérkezés után, felkaptam a nyári ruhám, a gyerek rövid gatyát húzott és fiatalos lendülettel lecaplattunk a Bondi Beachre.
Durván egy nappal azelőtt még a zimankós februári magyar reggelt hagytuk magunk mögött, és hirtelen hónuk alatt szörfdeszkával siető fiatalok vihogva loholtak el mellettünk, nevetés, napfény, tengermormolás.
Ájultan néztem a beachet, közben csíkos pólós gyerekem kajlán vigyorgott a távolba, én pedig azt terveztem, hogy belearaszolok a világhírű vízbe. Akkor még nem tudtam, mit jelent pl. a leendő feleség státusz, mit jelent, ha itthonról intézem, vagy ha egyszerűen ott maradok, és ott helyben kezdek bele a közös életbe és egyben az „ausztrálnak lenni” nevű álom megvalósításába.
Csak sütött a nap, zúgtak a hullámok, ott állt mellettem egy férfi, aki családra vágyott, magyar feleségre és egy félig kész gyerekre, már amennyire egy kiskamasz félig, vagy bárhogyan is kész van. Hogy én mire gondoltam, húsz év távlatából is teljes homály. Álomvilág talán, valami ilyesmi jellemezte a terveimet.
Aztán később több alkalommal is, kivándoroltam, kiköltöztem, de mind gyatra kísérlet volt csupán. Minden alkalommal hivatalos intézkedés, temérdek papírmunka, adminisztratív cucc, és bevándorlási hercehurca.
Egyik alkalommal például feleségnek mentem, előtte alaposan „körbejárt” a hivatal, hogy lássa kit enged be az országba, hiszen talán állampolgár leszek, jogokkal és kötelességekkel.
Megjegyzem hány olyan asszonypajtás lézeng ma is Ausztráliában, aki ahogy tehette elhagyta, vagy kijátszotta a férjét, és ma állampolgárként élvezi sok esetben segélyekre hajtva ügyes kis életét.
Lehet, azért beszélek ilyen keményen, mert savanyú a szőlő? Lehet, mert én nem voltam „ügyes”, érzelmek, érzések sokkal inkább vittek az utamon, mint az érdek.
Azonban még egy fontos dolog elkerülte a figyelmemet, mert a legfontosabbra nem gondoltam. A honvágy kiiktatására, és a mérhetetlen nagy alkalmazkodás tudományára, és arra sem, hogy az új helyen relatíve gyorsan kell alkalmazkodni, nem csak az új dolgokhoz, az új emberekhez, de a régiek hiányához is. Ez utóbbi ment a legnehezebben.
Társnak mentem, később feleségnek, és ez a státusz itthon is nehéz volt nekem, nemhogy ott idegenben. Ráadásul a régi életemet akartam, az én kádamat, az én ágyamat, az én TV-met, a barátnőimet, a szüleimmel való esti diskurzusokat. Ahogy ezt tisztáztam magamban, már meg is volt a hazaútra a jegyem. Mennyi energia, mennyi munka ment kárba, és mennyi áldozat volt mögötte.
Távoli idegenben a társnak lenni fogalma húzósabb vállalkozás, mint gondolná az ember. Nekem is az volt, és tudom, annak is, aki velem akarta összekötni az életét.
Alkalmazkodás? Talán a jelentését se ismertem akkor! Bezzeg azóta!
Az én szüleim nem kényeztettek különösebben, de tulajdonképpen mindent rám hagytak, úgy éltem, ahogy akartam. Többször is megpróbáltam tőlük elszakadni, de sosem sikerült, túl erős volt a kötődés, aztán legrosszabb döntésként azt hittem, ha a világ végéig futok, akkor majd biztosan sikerül.
Még életükben megkezdtem a távolba vándorlásomat és amikor 46 éves koromban szinte egy időben veszítettem el őket, azt gondoltam, engem már senki és semmi sem tart vissza, és utolsó próbálkozásként férjhez mentem Sydney-be.
Jól mutatja milyen könnyedén tettem meg e lépést, hogy nem kevesebb, mint egy 135 méretes dobozzal roskadásig megpakolt konténert küldtem előre, mi pedig az akkor 17 éves gyerekemmel repülőre szálltunk.
A teljes hóbelevancom csomagolását egy profi cég végezte, és amint az öt férfi a lakásban fellelhető minden egyes cuccot elcsomagolta, beszélgetés közben a főnökük elmesélte - Tessék elképzelni milyen esetünk volt egyszer! Egy nőnek úgy, mint Önnek, becsomagoltunk mindent, neki is rengeteg doboza volt, ahogy Önnek, ment mind a világ másik végére, és mit tetszik gondolni mi történt aztán?
- Fogalmam sincs. - mondtam, kérdőn nézve rá.
- Hát az történt, hogy néhány hónap múlva visszajött az egész és mi kicsomagoltunk mindent a nőnek, szóval visszajött az egész cucc a nővel együtt. Jó nem? - mondta és majd megszakadt a nevetéstől.
Én is igyekeztem vele nevetni, micsoda egy marha nő volt az, de még nem láttam magam előtt a három hónappal későbbi magamat, amint egy bérelt lakásban várom a fiúkat, ugyanezeket, akik majd csendben felhordják mind a 135 dobozomat és kipakolnak, miközben a főnök halkan, a fejét lehajtva köszön majd nekem.
Az összes közül, talán ez volt a legsiralmasabb és egyben legröhejesebb utazásom, hiszen a konténerben például ott terebélyesedett egy háromajtós szekrény és egy neobarokk ágy szétszedve. Utóbbira a leendő, ma már volt férjem azt mondta: Ez a garázsba megy, így ahogy van!
Talán ez a mondat volt az első, amin felhördültem! Mintha egy ágyon múlna bármi is! Na, jó, múlik, de nem ebben az értelemben!
Vittem a konténerben az egész életem, sőt a családomét is, olyanokét is, akik már rág nem éltek. Könyvek, nippek, apám indiánkönyvei 1936-ból, nagyanyám nippjei, némi art deco, korondi csetreszek, és tengernyi cucc, szó szerint.
Lehet így országot, életet, helyet váltani? Hisz mindent vittem oda, ahova szinte semmi sem volt odavaló. Sajnos még én sem.
És a gyerekem se. Szegény feje, ha Lajosmizsén veszek egy kis házat, boldogan kapirgált volna a kertben, egyáltalán nem hatódott meg attól, hogy Sydney-be repülünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
