Hamar kiderült a házasságtól mindketten mást vártunk, a távoli férj és én is, így aztán a konténer visszafordult a Botany Bay kikötőjéből, és utaztunk vissza mi is a gyerekemmel alig 3 hónap után. Így lett az enyém a legvilágjártabb 135 doboza egy bazi nagy konténerben.
Hazaérkezésünk után az első albérletünk pont a régi lakásunkkal szemben volt a Duna mellett. Így hát elmondhattam, átköltöztem a Duna egyik partjáról a másikra, némi kitérővel.
Ezzel el is jutottam végre a könyvekhez. Mert könyvek születtek ebből az ide-odautazásból, de messze sem útleírások, inkább afféle női regények, elbeszélések, arról, milyen indok és akarat vezérel valakit, hogy máshol éljen és milyen okkal, indokkal sikerül vagy sem.
Az „Ausztrál feleség-féleség „ címhez nem kell sok kommentár. Ahogy mondani szokták „full” saját történet, sokak szerint meglepő, kissé hihetetlen részekkel, amely részekre nem mindig vagyok büszke, de minden fejezet része az életemnek és annak a döntésnek amiért elindultam és örökké visszaaraszoltam.
És akkor jöjjenek az „Irány Óperencia!” című könyvem, szereplői, hiszen a könyv két, az ötvenes éveihez közel járó nő történetéről szól. Különböző indíttatással érkeznek egy Sydneytől néhány kilométerre lévő kis beach-partra.
A történet egyik szereplője a bohókás Anna, egy örök szingli a negyvenes évei végén járó, habókos, kedves nő. Ő az, aki a hasonlóan bohókás rokonához Júliához megy Ausztráliába látogatóba, amolyan nyári ejtőzésre. Teheti, hiszen nem tartozik elszámolással senki felé, egyedül él.
A stílusa akár az enyém, kissé szarkasztikus, bőven meghintve öniróniával, és mindez inkább vidáman. Ő a regényben a könnyedebb lélek, az egyszerűbb sorssal, ami nem jelenti azt, hogy ő maga színtelen és szürke alak, sőt, inkább, hogy nem az! Később kiderül, hogy a nagynénje azon túl, hogy örömmel látja őt vendégül, azt is kifundálta, hogy a szomszédban élő jóképű ír származású fickót összehozza vele. Hogy Anna végül marad, vagy visszautazik Budapestre, kiderül a regény végére.
A könyv másik szereplője egy Annánál egzisztenciálisan, anyagi értelemben és gondolkodásban is komolyabb nő, Kati. Ő is az ötven felé tart. Anyagi gondok gyötrik, a privát élete is egy zúgó ár, amelyben egyedül úszik jó ideje már, szóval, amikor egy különös ajánlatot kap, bár hezitál kissé, mégis elfogadja.
Kati fura társnak szegődik egy idős férfi mellé Ausztráliába. A társat kereső férfi magányos éveit akarja megszépíteni egy értelmes, okos nő oldalán, mindezért szép élet, anyagi jólét várja Katit. Mindez szigorúan munka jelleggel, igaz társnak, talán még feleségnek is hívják majd, de végül is egy munka az, amit felvállal. Azt hinnénk, micsoda könnyű munka! A világ egyik legszebb országában, egy tengerparti házban együtt élni, beszélgetni, egy férfival, élni a jómódúak életét ez nehéz? Pedig nem is annyira könnyű ez a feladat, mint hinnénk!
Ahogy engem is mindig és visszavonhatatlanul, Katit is elkapta a honvágy érzése, bár ő sokkal kitartóbb volt, mint én.
Mennyire vagyok én Anna és mennyire Kati a történetben?
Az "Irány Óperencia!" saját megélt események, és hozzátett fikciók elegye, és írás közben Kati és Anna helyébe lépve, sokszor újra és újra éltem a saját történetemet, és feltettem a kérdést. Vajon miért, hogy annyiszor nekiugrottam, és újra megpróbáltam gyökeret verni a távoli kontinensen, holott sejtettem, ez nem fog működni?
Makacs dolog az akarás! Nem tudtam elengedni a helyet, a távoli országot, amelyet felruháztam valami olyasmivel, ami csupa fény, csupa szín, csupa napfény. Aztán pedig nem értettem, hogy ha a többinek igen, nekem miért nem sikerül! Ezért ragaszkodtam makacsul az újra és újra próbálkozáshoz. Közben kineveltem egy gigantikus méretű honvágyat minden ott tartózkodásom második hetében már. És persze ott volt az a sokat emlegetett alkalmazkodás, illetve annak hiánya!
Eszembe jut Molnár Ferenc és Darvas Lili különös házassága, amelynek lényegét az író így fogalmazta meg: "A jó házasság titka az, ha két külön szobában vannak az ágyak, de az sem baj, ha van köztük egy óceán."
A sokéves hiábavaló próbálkozás után, közel ötven évesen kezdtem újra az életem, nem túl szerencsés és nem túl bíztató körülmények között, itthon.
Ma sincs olyan nap, hogy ne jusson eszembe milyen lenne, ha nem lép be az életembe az a napfényes ország és maradok olyannak amilyen voltam.
Kicsit bohókás, vidám, kicsit zabikálós, kicsit sorozatnéző a gyerekét egyedül nevelő nő, aki nagyon hasonlít Annára, vagy lettem volna a meggondolt, komoly, bevállalós és alkalmazkodó, mint Kati, akihez hasonló mindig szerettem volna lenni.
Van egy képzeletbeli kapu, egyik oldalán Sydney, a másikon Budapest. Ha ott voltam, csak néztem a végtelen óceánt, keresve, hogy merre lehet a Lupa sziget, itthon pedig minden madár hangjában a fák között berregő kookaburrák hangját hallottam.
Ott van az a kikötő, ami őrült nyüzsgő hely, az operaház, a híd, tömeg, és én a fene se tudja, hogy miért pont ott érzem a legjobban magam. Kisebb és nagyobb hajók jönnek-mennek, valahonnan mindig hallani egy kis baksisért zenélő őslakost az abot, arra vannak a belváros irodaházai, bankjai, és amikor megközelítem ezt a helyet már gyorsabban szedem a lábam. A megérkezés érzése kap el.
Különös módon talán pont Márai fogalmazza meg újra az én ide meg odavágyódásaim egyik okát is:
"Bizonyos, hogy minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útrakel."
Itthon úgy érzem tényleg „itthon” vagyok, enyém a Nagymező utca, a Dunapart, az agárdi fagyizó, enyém a Visegrádi utca apám gyerekkorának helyszíne, enyém a kispesti ház anyám gyerekkorának helyszíne, enyém Cegléd összes temploma, enyém a kórház ahol a gyerekem született, enyém az első szerelem, enyém az összes jó és rossz, ami itt ért.
Eközben enyém egész Sydney, enyém a kikötőben danászó őslakos kántáló éneke, az opálmezők összes színes köve, enyém a decemberi forróság, a Bondi tarajos hulláma, a korallzátony, már ami megmaradt belőle, és enyém az a pillanat, amikor a repülőgép szárnyán megcsillan a sydney-i napfény, amikor a gép jobbra-balra dőlve beveszi a kanyarokat és az öblökkel tűzdelt, nyüzsgő város repülőtere mosolyogva fogad.
Csoda, hogy a könyvem címe ez: Irány Óperencia!
Az én Óperenciám egy mese helyszíne, hiszen talán én is csak egy mesét álmodtam magamnak annak idején!
A könyvben szereplő Kati és Anna története mindenesetre nagyobb heppienddel végződik. Amilyennek egy igazi mesének lennie kell.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
