Arra gondolok, hogy számomra teljesen idegen férfiak ülnek a pilótafülkében és visznek, így akaratlanul is részt vesznek a sorsomban. Itt van például ez a mellettem ülő indonéz házaspár, vagy előttem kettővel a riadt szemű lány. Nyelvkönyvekkel felszerelkezve kopottas kabátját magához szorítva melengeti magát, nem elég a takaró, fél, fázik, vacog. Ő is úton van. Úton, és ez most sok mindent jelent. Egy új útra léptünk, valami új, valami más, valami, amit magunk választottunk ugyan, de legtöbbünknek tele a gatya. Nem mindannyian nyaralni megyünk.
A több száz utasból vajon hányan játsszuk azt a különös társasjátékot, amelynek útkeresés a neve? Vajon ki dobott hatost, és kinek kell hármat visszalépnie? Összehúzom magamon a takarót, fázom. Egy bőrönd a repülőgép rakterében és egy húzogatós táska felettem a poggyásztartóban. A táskám a székben mellettem. Ez minden, amit hozok, ebben van mindenem. Az összes többit magam mögött hagytam.
**********************
Három hónapja voltam kint és beléptünk a negyedik első hetébe, amikor egyszer csak vágytam rá, hogy lemenjek a helyi kis strandra köveket szedni, nézegetni, homokot taposni, hullámokat nézni. Egyedül szerettem volna ott bóklászni, hiszen erre eddig még nem volt alkalom, mindig, mindenhová ketten mentünk.
Mikor megemlítettem, azt mondta:
– Nem azért vagy velem, hogy egyedül hagyj! Olyan nagy dolog, ha én is megyek?
– Nem, dehogy! – válaszoltam engedelmesen, de magamban azt gondoltam, még a cselédnek is jár szabadnap, nekem miért nem jár egy óra mindössze?
Augusztus volt és piszok rossz idő lett. Folyton esett és a tél itt is megmutatta, mit tud. No persze másképpen, mint otthon. Semmi hóesés, vagy fagyos föld, zúzmara, de kellemetlen esők, nappal is, mindössze plusz néhány fok. Itt a tenger mellett bármennyire is kedvező a hely, mégis ugyanolyan barátságtalan volt, mint máshol. Ronda, esős, otthon talán novemberinek mondható időjárás.
Otthonról özönlöttek a hírek. A lányomék rengeteg beszámolója és a képek csak jöttek, csak jöttek. Nagy augusztusi melegek, érik a dinnye, nagy fürdőzések a Balatonnál, kirándulások Martonvásáron, a kedvenc helyemen, az unokám egyre pimaszabb és fitosabb, a lányom újra gyereket vár, a vejem boldog és széles mosollyal nevet a kamerába. Mi a fene! Nem is hiányzom nekik? Minden a legjobb kerékvágásban halad, senki sem ejt egy könnyet sem miattam, a hiányom miatt, na köszi!
Istenem, én itt és ők ott. Nem vagyok a lányommal, nem látom az unokámat, ahogyan pimaszkodva csúszdázik, vagy fröcsköl a Balatonban.
Anyám immár Piroska mellől, a Velencei-tó partjáról üzengetett és használta a nála mindig is modernebb és talpraesettebb testvére laptopját egy-egy csevegésre.
– Phű, milyen meleg van itt, igazi, jó kis meleg nyár! Piri hozott egy akkora dinnyét, nem tudom, ki eszi meg. Piri, miért hoztál ekkorát?
Láttam, nevetve kérdezi és hallottam, ahogyan évődnek, ki mennyit eszik belőle, és hogyan éli meg majd a következményeit. Ott akartam lenni! Nem itt a csudában, ami most nem a legszebb arcát mutatta, mert éppen hideg volt. Ott akartam lenni, ülni Piri kertjében, a szőlőlugas mellett fürdőruciban, falni akartam egy nagy szelet dinnyét, aztán, ha kipihentem az evést, bringára pattanni, és huss, irány a kissé iszapos strand, és a végén bedobni egy fokhagymás lángost! Ezt akartam. Hallgatni a strandról kiáramló zenét, és nem itt ülni az amúgy kellemes, de most rémesen taszító csendet. Ráadásul, mert nálunk épp este volt, a régi kis hülye műsoraimat akartam! A semmi kis sorozataimat, a nőcis filmjeimet, a kvízműsoraimat.
**********************
Lesétáltam az Operaház mellett húzódó betonsétányra, ahol fehér, széles kőpadok álltak és gondoltam, üldögélek egy kicsit. Szemben a világ egyik legszebb panorámája: a Harbour bridge, az óceánjáró, a tenger, mi kell ennél szebb?
Mellettem egy üres padra hirtelen ledobta magát egy pacák, mindezt olyan hirtelen, hogy csattant a feneke a kőpadon. Nyugtalannak, kimondottan idegesnek tűnt. Ez az én pechem – gondoltam. – Idejövök egy kis nyugira, és egy ideges pasas csattan le a mellettem lévő padra. Miért nem egy édes kisbabát tologató nő, vagy egy bájos szerelmespár, vagy egy örökké mosolygó japán turistapár? A pasi rágyújtott, idegesen pöfékelt és felém sandított. Honnan tudom? Mert én meg felé sandítottam. Vártam, hátha feláll, és elmegy a fenébe. Szinte árasztotta magából az idegességet.
Magas, jóképű férfi volt, állán kis gödörrel, ezt kedveltem mindig. A férfit, az állán kis gödörrel.
Itt vásárolhatod meg az e-könyvet a DIBOOK oldalán:
Itt vásárolhatod meg az e-könyvet a Bookandwalk oldalán:
Nyomtatott formában megvásárolható a szerzőnél, azaz nálam. Írj a hekovacs17@gmail.com email címre, vagy keress a Facebookon.
https://www.facebook.com/kovacs.hedi.7
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
