Lebloggoltam

Megérkeztem számtalan tonnányi, túlsúlyos csomagommal, amelyeket annyira rühelltem, de amelyek rengeteg fontos, és talán még több teljesen felesleges dolgot tartalmaztak. Ki az, aki nem így utazik?

Ja, hogy megfontoltan kell csomagolni? Nem vagyok megfontolt. Sose voltam.

Most, utazás előtt azonban, napokig egy nyitott bőröndön ugráltam át, alaposan végiggondolva, mit viszek és mit nem. Az első napon azt hittem, megvagyok, sikerült, minden fontos gönc benne van. Aztán elbizonytalanodtam és elkezdtem kipakolni, majd más dolgokat bepakolni, majd újra vissza az előzőeket, és ez így ment napokon át. Az utolsó éjjel, a hajnali indulás előtt pár órával kétségbeesve álltam a dugig pakolt, túlsúlyos bőrönd előtt, és fogalmam sem volt, jól csomagoltam-e, és hogy a pakolászásom végeredményeként minden bent van-e a bőröndben.

Júlia egy tünemény! Erre gondoltam útközben. Nemcsak azért, mert meghívott, és minden költségemet állta, hanem mert az elmúlt hónapok levelezései és beszélgetései alapján ilyennek ismertem meg.

Júlia a nagynéném. Sydney-től 100 kilométerre, egy csendes kis nyaralóhelyen él, rálátással egy kellemes öbölre, közvetlenül az óceán partján. Néha megejtettünk egy-egy felejthető vagy éppen üdítő beszélgetést. Ő volt apám nővére, olyan távol tőlem, akár a cégvezetői kinevezés.

Kiszálltam, és amit láttam, a Júlia által már elküldött képeken oly sokszor látott táj és környezet, amely élőben maga volt a csoda. Kicsit esőre állt, emiatt a táj párába burkolózott, a távoli, sziklás szegélyek csak homályosan voltak kivehetőek. A ház előtti füves rész végében, lent, a mélyben, közel s távol, végestelen-végig ott volt az óceán. Jobbra a beach félkör alakban és az azt bekerítő, sziklás meredély. Egy pálmafa, és odébb egy - amúgy igen randa -, úgynevezett ausztrál tyúk imbolygott, közben idegen madárhangok szóltak innen-onnan. Ácsorogtam és néztem a csodát, az én urbánus, betonba ágyazott és téglával takarózó énemnek mindez hirtelen sok volt.

Muszáj volt felocsúdnom, mert Béla cingár lábaival majdnem elindult visszafelé a lejtőn, vele a kocsiból kiráncigált bőröndöm, a 28 kilós. Utánuk kaptam és benavigáltam mindkettőt a bejáraton. Júlia valahol elöl loholt és kiabált: „Gyertek már!”

**********************

Harmadnapra sikerült Júliát lebeszélnem arról, hogy a cukrokat és magvakat a legfelső szinten, a teraszon ossza ki a kétlábúaknak. Ez volt ugyanis a legfantasztikusabb területe a háznak, mivel ez kapta a kellemes, délelőtti napsütést, ráadásul – mivel az óceán irányába nyújtózott  - a legvonzóbb és leglátványosabb is volt egyben.

A papagájok és egyéb madarak Júlia életének fontos szereplői voltak. Bár a ház, mivel három szintre tagolódott, nem volt túl nagy, mégis három terasszal rendelkezett és abból az egyik monumentálisan nagy, a másik szép kilátással, a harmadik pedig fenséges kilátással bírt.

Ez utóbbi a legfelső szinthez tartozott, a végtelen óceán látványával, és - ahogyan Júlia mondta -, jó időben még a bálnavándorlást is könnyedén ki lehetett venni. (Mondtam neki, nem díjazom a fazonomra tett efféle célzásokat, de nem rám gondolt, amikor ezt említette.) Jól látszott az alig egy kilométerre lévő, beach-et közrefogó meredély, mögötte további sziklák, félig-meddig takarásban, földtani hullámzásként.

A táj a sziklákkal és az óceánnal szinte minden változás nélkül, a maga nemes egyszerűségében, monumentális gyönyörűségében létezett évmilliók óta, Júlia teraszának közelségében. Tiszta estéken láthatóvá vált Sydney fényekkel tűzdelt belvárosa.

Arra gondoltam, milyen fantasztikus, hogy ha süt a nap, az ember elhúzza az üvegajtót és kisétál az említett teraszra. Előtte a rengeteg zöld, kicsit jobbra egy gyönyörű pálma, nem sokkal távolabb egy pad, mintha csak odaejtette volna a Jóisten, és a távolban, a végtelen óceán.

**********************

Először mindig a magpie-ok futottak be, középméretű, fekete-fehér tollú, nagy szemű madarak. Leültek a korlátra és belebámultak az ember képébe. Ha kis idő múlva sem látták, hogy kaja érkezésére bármi remény lenne, akkor gurgulázó rikoltozásba kezdtek, jelezve: ez nincs rendjén. Rikoltoztak Júliának, nekem, bárkinek, aki a teraszon megjelent, aztán - gondolom - egymásnak.

Kis idő múlva a tarka, zöld-piros-sárga-kék színekben pompázó kis papagájok keveredtek elő. Ők csapatostul tódultak csak a lehetőségére, hogy valami kaja van kilátásban. Ez a tiri-tarka csapat irgalmatlan ricsajt volt képes csapni. Ha adódott kaja, azért, ha nem, azért, de láttam társkapcsolati történéseket is erős vijjogások kíséretében.

Egy cuki, szerelmetes pár csendesen és szemérmesen elhúzódott a bal oldali, kisebb korlát végébe, ott dekkoltak szorosan összehúzódva és időnként egymás tollát birizgálták a csőrükkel.

- Ez a petting - mondta egyszer Júlia és felnevetett.

- Szegény papagájok, oda a szemérem - gondoltam.

A sort általában egy magányos kookaburra zárta, aki az egész társulatban a legkiemelkedőbb küllemmel és pedigrével rendelkezett. A többiektől elkülönülve, a terasz másik, jobb oldali korlátját támasztotta és igyekezett olyan úri módon viselkedni, amennyire az egy kookaburrától tellett.

A magpie-ok időnként elengedtek egy elégedetlenkedő „o, ooo, óóóóóóóóóóóóó” hangsort, amely úgy hangzott, mintha valaki azt mondaná: „na, naaa, naaaaaa”, csak ó betűkkel. Szerintem ez a „na, naaa, naaaaaa” felkiáltás volt a részükről, amelyről nem lehetett tudni, hogy a társaságra, vagy az etetésre vonatkozott.

Júlia persze hozta a halom barna cukrot kis tányérkákban, esetleg némi sonkamaradékot, és a madarak egymást lökdösve falni kezdtek.  Nem kedveltem ezt a madáretetést, mert a zajon túl volt még egy kellemetlen következménye. A tarka csapat folyamatos potyogtatással adta tudtára a nagyérdeműnek, hogy jó a kaja, jó a társaság, és hogy irtó jól érzik magukat. A kaja előtt, a kaja közben és a kaja után is bőven hullott az áldás. Rá a székekre, a padlóra, a korlátra, az asztalra.

Ezt aztán Júlia suvickolása követte, de a legnagyobb baj az volt, ha a madarak a kaján túl voltak, a suvickolás is megtörtént, mi is behúzódtunk a ház belsejébe, majd valamelyikünk - akár csak rövid időre - megjelent a teraszon, újrakezdődött elölről a műsor. Csivit, vijjogás, „o, ooo, óóóóóó”, fensőbbséges tollászkodás, petting, és az izgatott trottyogás.

Nem csíptem ezeket a madarakat. Kénytelen voltam Júlia szokásán változtatni, már ami a madáretetést illeti, különben hogy a fenébe tudtam volna a délelőtti kis napozást megejteni ezen a teletrottyolt teraszon!

Júlia legnagyobb szívfájdalmára a cukrot és más finomságot ezentúl a földszinti terasz előtti járdára szórta és ott zajlott a madaras cirkuszi szám. Júlia ugyanis néha, „Na, ezt figyeld!”  kiáltással a sonkadarabokat a levegőbe dobálta nekik és hangos huhogással nyugtázta, milyen ügyesek, ahogyan elkapják  ezek  a falánk kis begyesek.  Nekem azonban a begyemben voltak úgy összességében, bár pár fotó erejéig azért én is hajigáltam nekik. Mert a turista az turista, még ha nem is japán.

**********************

Először azt gondoltam, csak udvariaskodik, na jó, ha a kis hülye kelet-európai nő szájtátizik a sziklák mellett, hadd örüljön…

Nem tudok táj- és városleírni. Én csak azt szeretném visszaadni, mi történt velem, és mázlimra vagy pechemre, pont ezen a helyen.

Sydney. Ezren leírták és írják a mai napon is. Mialatt én ütöm a billentyűzetet, legalább másik ezer veri valahol Sydneyben és írja a rokonainak, a barátainak, egy újságnak, egy blogban vagy bármi módon, milyen is a város. Milyen a híd, amin mi is átautóztunk, a kikötő, ahol „aboriginalok”, azaz őslakosok nyomják a dudát, vagyis a didgeridoot kegyetlenül. Szól a helyi tülök és közben egyre-másra távoznak el a kikötőből a hajók és érkeznek újak: vízitaxi, bálnanéző hajó, gyors kismotoros a vállalkozó kedvűeknek, és ott horgonyoz a Queen Mary, a nagyhajók egyike. Néhány napig bent áll a kikötőben, a turisták özönlenek kifelé és szóródnak szét a városban, a kikötő környékén és a „Rocks”-ban. Utóbbi a történelmi Sydney a legrégebbi épületekkel, ahol az első telepesek éltek, nem is volt az olyan nagyon régen. A mi európai történelmünkhöz képest semmiképpen. 

Az Operaház épülete, amely távolról monumentális és gyönyörű, amint egy kagylót vagy egy vitorlást sejtet alakjával - a bámészkodóra van bízva a döntés. Az épület közvetlen közelről már inkább gigantikus és robosztus, de felkaptatva a lépcsőin fantasztikus kilátás nyílik a környékre, a vízre és egy kis börtönszigetre.

Az Operaház felé vezető úton magas épületek és a földszinteken egy-egy étterem. Beültünk és ezen a lélegzetelállító helyen ettem életem első ebédjét Frank-kel.

A turisták le- és felaraszoltak, csattogtatták a fényképezőket, surrogtak a videók, mindenki próbálta behabzsolni az egészet. Én is az egész kikötőt, a Circular Quie-t próbáltam begyűrni a gépembe, a gondolataimba, ezzel a Frank-féle megédesítéssel. Kértem, fotózzon le itt meg ott, így és úgy.

Tűrte. Ismerőseim nehezen viselik - Júliát kivéve - a mániámat, hogy mindenről és mindenhol képet kell készíteniük, amint ott ülök vagy állok. Ez a hely és a helyzet azonban nem hogy megkívánta, hanem egyenesen sikoltozott az újabb és újabb képekért. Frank partner volt. Ebben is.

„Egy nap, egy napot kibír az ember, de hogy ilyen tökéletes legyen? Na jó, egy napig bárki tud tökéletes lenni.” Ezt gondoltam.

Itt vásárolhatod meg az e-könyvet a DIBOOK oldalán:

Itt vásárolhatod meg az e-könyvet a Bookandwalk oldalán:

Nyomtatott formában megvásárolható a szerzőnél, azaz nálam.  Írj a hekovacs17@gmail.com email címre, vagy keress a Facebookon.

https://www.facebook.com/kovacs.hedi.7