A budakalászi Dunapart, amit mi "telepesek" anno egyszerűen csak "Lupa"-nak neveztünk, életem legszebb időszakának, legmeghatározóbb helye. Ezen a helyen állt egy ház, ami maga volt a felnőtté válás lassúfolyamatának kezdete.
A hely, a ház, és a vele együtt megkapott gyönyörű nyarak, megtanítottak a szabadság örömére, a gondtalan nyári napok, és a függetlenség ízét kóstoltam meg általuk.
A hellyel, a zsebkendőnyi telekkel közös éveink, nyaraink során úgy összecsiszolódtunk, mint soha senki, semmi mással. Soha úgy nem várt senki, mint az a fehér ház a gát innenső oldalán. Amint a gáton gyalogolva feltűnt a kis nyaralótelep és benne ott, a kis fehér ház, már otthon éreztem magam!
Nem számított, hogy mellette egy többszintes Rubik kocka épült, elnyomva a kis fehéret. A kis fehér ma is áll! Rendületlenül várja újabb és újabb tulajdonosait, hiszen mi 1977-ben megváltunk tőle.
Apu építette, az ő keze munkája, ereje, minden erőfeszítése épült bele, de elhagytuk, és azóta több tulajdonost cserélt. Nem tűr meg másokat!
Én megsirattam egyszer, kétszer, százszor és a költözésben sem vettem részt, helyette elutaztam a tengerhez.
A ház ma is áll, a lépcsőfeljárót az egyik tulaj megnagyobbította, ezzel az ikerház látványra kissé megdőlt, és a terasz is amolyan Mekkmesteri munka. A hintaágy már persze sehol, a szőlőtőkéket is elmosta a Duna és az idő.
Mégis sokszor arra járok. Ha elmegyek a házig, végig a kis utcán, idegen arcok néznek rám, ki vagyok, mit keresek itt? Mit mondhatnék? Hogy anno ezer éve itt töltöttem a gyerekkorom és az ifjúságomat? Kit érdekel ez?!
Azóta két generáció nőtt fel, és már nincs itt talán egy sem a régiek közül. Csak a házak vannak. Néhányuk még a régi, néhány már felújított állapotban les rám ablakszemekkel, és szinte hallom, ahogy egymást között suttognak: Hmm te emlékszel még rá? Tudod, ez a kis zöld fürdőruhás, akinek a bringája is zöld volt. Mindig itt előttünk karikázott el!
Ott áll közöttük a mienk is, nem tudom, mert nem értek a nyelvén, , nem tudok "házul", és nem tudom, hogy ha meglát, vajon szomorúan lesüti az ablakszemeit, vagy talán sértődötten rám se néz. Jó lenne tudni!
Apu, mint valami modern kori Kőmíves Kelemen, hála az az égnek, anyu helyett csak a saját verejtékét építette bele, de olyan masszívan, hogy nincs az a víz, aminek ne állna ellent azóta is!
Ha odaérek a kapu a régi, a kilincs őrzi a szüleim érintésének nyomát, a kapun túl a járda még érzi a bringám kerekeinek nyomát, és a klumpám csattogása visszhangzik a fülemben. A házhoz megyek vissza!
Egyszer sok éve éppen eladó volt, a ház tulajdonos váltás előtt állt. Pont annyi pénzem volt, amennyibe került volna, mégsem mertem megvenni. Ott álltam anyuval, a gyerek ott téblábolt már körülöttem, és azt éreztem már hiába venném meg.
A ház a „mi házunk” ugyan, de semmit nem tudok már „visszavásárolni”. Sem a régi nyarakat sem a régi érzéseket. Hirtelen kicsinek, sőt aprónak és idegennek tűnt. Nem vettem meg. Talán hibáztam, de ahogy abban is, azóta is annyi döntésemben voltam bizonytalan.
De mentségemre legyen mondva, azért látogatom! Törődöm vele! És írok róla! Az is valami!
Szeretlek „Lupa”, a házunkkal, a hintaággyal, a régi bringámmal, a„" nagy zöldséggel”, a virágágyásokkal, a napon szárított barackmagokkal, a cukival, a csónakokkal teli nyüzsgő parttal, szüleim és barátaik víg és eseménydús életével, a régi szalonnasütésekkel, a nótázásokkal. Jó, hogy voltunk egymásnak!
Jajj… hozna valaki egy zsebkendőt?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
