Keksz és Bugyor - Öten. Mari, Bea, Éva, Juli ...és én
Ez meg mi a szösz?




Amikor meghal valaki, akkor ki-ki vérmérséklete szerint reagál a tényre, hogy többé nincs, akit valaha szeretett.
Van, aki csendes belenyugvással, van, aki hangos jajokkal. Én a szüleim halála után úgy éreztem a világon ilyen igazságtalanság nincs még egy, és minden a szüleimnél akár egy nappal is idősebb férfi és nő láttán úgy éreztem, a sors direkt velem akar kitolni, hogy ők még élnek, de a szüleim már nem.
Olyan ez, mint az az az ismert tény, amikor a gyerekre vágyó nő folyton kismamákkal találkozik, minden sarkon egy kismama fordul be előtte, minden megállóban egy kismama száll fel a buszra, csak ő, egyedül ő az, akinek ez a gyerek dolog nem sikerül. Én örökké 69 évnél és 74 évnél idősebb emberekkel találkoztam bárhol is jártam.
A test halálát, azt láttam mindkét szülőm esetében. Máshogyan de mégis hasonlóan mentek el úgy, hogy én és a gyerekem fogtuk a kezüket.
Ezért még ma is kísért az, hogy a test az a csodás gépezet, amelyet valaki valahogy megalkotott, de elromolhat úgy, hogy nincs az a szerviz, amely rendbe hozhatná.
Elfogy, elsorvad, és mi látjuk, és elhitetjük magunkkal egy darabig, hogy nem, ez talán még nem AZ.
Édesanyám a halála előtti napokban fura dolgokat észlelt, álmodott, és elmondta nekünk. Mi megdöbbenve hallgattuk, bár tudtuk, hogy a teste már elhagyta szinte, de a szelleme végig vele volt. Ő ránk nézett és azt mondta: Most hülyének néztek, látom! De higgyétek el, nem vagyok az!
Halála után édesapám a kómából feljött nagybeteg, az intenzíven egyértelmű jelét adta, hogy tudja anyu meghalt. Pedig nem volt szabad elmondanunk neki!
Hogy honnan tudta? Ezek a nagy kérdések, és még ezer másik. Talán az életkorom is adja, de annyi minden történt velem, és veled is, csak nem figyeltél, nem figyeltünk eléggé, ahhoz hogy megértsük, nagyobb odafigyeléssel pontos válaszokat nem kapunk ugyan, de talán egy kis rés nyílik azon a kapun, amely mögött a magyarázatok vannak. Mert mindenre van magyarázat.
Édesanyámnál, édesapámnál is tudtam, hogy túlléptek azon a ponton, hogy lehetne visszaút, ezért már csak asszisztálni volt módom ahhoz, ahogyan elfogytak.
És hogy azután vajon van-e még más is? Csak akarjuk hinni, vagy valóban létezik a hely, ahol ma is, mindig is ott vannak, és ahova mi is kerülünk? Mind szeretnénk, hogy így legyen, hiszen mi is félünk, az elmúlás nem vidám dolog, és visszafordíthatatlan.
Van halál, vagy nincs halál? Örökérvényű kérdés, rettegés, félelem, fog el bennünket a szeretteink vagy a saját halálunkat illetően.
Hitvilág, spiritualitás, ezotéria, lehetséges későbbi létformák, szimbólum magyarázatok, kegyetlen sorskerék, amely elkap, örökkévalóság, véges világ, vagy a racionalitás, hogy nincs semmi „azután”.
Nem szégyellem, mert nincs is miért, de rendszeresen jönnek olyan napok, talán két-három havonta amikor elkap egy erős sírás, ilyenkor elég egy fotó, egy hangulat, egy zene, egy illat és valamelyikük miatt percekig sírok. Utána megkönnyebbülök talán? Nem tudom, de ez ismétlődik és tudom lassan megint itt az ideje.
Folytonos lelkiismeretfurdalások, meg nem tett, el nem mondott és meg nem kérdezett dolgok kísértenek.
És kísértenek megtett, elmondott és megkérdezett dolgok is.
Amiket nem kellett volna.
A halottak napja néhány éve nem azt jelenti számomra, mint régen.
Sokan elmentek már mellőlem, csupa olyan személy, akik fontosak voltak nekem, a szüleim, nagyszüleim, pótszülők, dédik, rokonok, rokonaim barátai, sőt a barátaim közül is. Férjeim, és szerelmeim közül is odaát vannak néhányan. Hihetetlen, hiszen ma is itt vannak, mert látom őket, mert hallom a hangjukat, és ha kedvem tartja újra élem a szép perceket.
De az idő halad, és hiába a sír, a síremlék, a monumentális gránit műemlékek a temetőben, vagy a fém/kő/márványtáblák rajtuk a megszámlálhatatlan névvel. Már én sem tudom hol is volt eltemetve az ükanyám, az ükapám, már senki nem tudja már senki nem él, aki valaha tudta.
Mi ez az életnek nevezett játék, amiben nem lehet tudni pontosan, mikor kell nekem dobni, és mikor dobnak helyettem?
Mi nekem a halottak napja? Nem tudom, mert minden nap gondolok az enyéimre. Van, akire naponta, van kire ritkábban, de gondolok.
Budapest számtalan pontján vannak emlékeim, ezért utcák, házak, terek, helységek köszönnek nekem, és én visszaköszönök, mert emlékszem mikor, kivel és miért voltam ott.
Ezek is a MI napjaink, a mi közös napjaink.
Az emlékeim napjai, órái, percei!
…és itt vannak a fiúk, a szomorú szemű „Füli” akit a rohadt tüdőrák vitt el, az élet császára, Jenő aki Norvégiáig futott, és ott halt meg, és őt is a tüdeje hagyta cserben.
Itt vannak, akiknek könnyebb volt az alkohollal élni, mert az minden elváráson, bizonytalanságon, minden csalódáson átsegítette őket.
Itt van a barátnőm, akinek nem tudom feldolgozni a halálát, mert ő volt az életem minden bolond és nem bolond percének a tanúja. Már nem tudom vele megbeszélni, hogy…
Amikor…amikor… mind itt vannak a fejemben, a gondolataimban, az emlékeimben mind egytől egyig.
Egy hatalmas csapat, olyanok, akikkel vagy így vagy úgy összeért az életem, és akikkel így vagy úgy talán összeér majd egyszer még.
Rájöttem, nekem nincsen igazán halottak napja! Mert nekem itt vannak már mind, és mindennap. Talán csak meg kellett öregednem ehhez.
Hiszen nem lehet nem tudomásul venni, hogy egyre közelebb a perc, és lesz majd valaki, aki ugyanígy gondol rám, én meg majd ugyanígy a „Nagy Távolban” vele maradok egészen addig, amíg majd ebbe az egész körforgásba ő is bele nem öregszik. Akkor meg majd…

Holics Eugénia, Janka, azaz Móricz Zsigmondné 1925-ben halt meg, 42 évesen, míg Móricz 1942. szeptember 5-én, 63 évesen. Az író 17 évvel élte túl, első feleségét. Sírjaik egymás közelében vannak, de mégsem együtt pihennek.
Holics Janka a Móricz sírtól kissé távolabb áll. Egyenes tartású nőt ábrázoló szobor a síron, háttal Móricznak, olyan, mintha sértődötten elfordulna tőle, de mégis, ott van a közelében, talán éppen itt is, így is vele, és figyelve rá.
Hosszú, veszekedésekkel és kibékülésekkel tarkított, reménytelen hónapok múltán Holics Janka 1925-ben öngyilkos lett, mérget ivott.
Közös sírban pihen három lánya közül Gyöngyivel és annak férjével. Simon Andor költővel. A síron látható nőalak Medgyessy Ferenc szobrász a 20. századi magyar szobrászat egyik kiemelkedő egyéniségének, Móricz Zsigmond közeli barátjának alkotása haraszti kőből készült, és 1925-ben avatták.
Móricz Zsigmond első felesége, aki 20 éven át volt a társa, sokak szerint alkotótársa volt Móricznak.
Holics Janka nem csak feleség volt, de Móricz műveinek igazi múzsája kritikusa is, 1905 és 1925 között, azaz 20 éven át. Hű, de keserű természetű, ám irodalmi munkásságában az író számára a legjobb, hiszen szinte szerzőtársa volt.

Hogyan ismerte meg Móriczot? Az író 1901-től Kispesten lakott a helyi postamesternél, általuk ismerkedtek meg. Holics Eugénia, vagyis Janka egy felvidéki bányatisztviselő lánya volt, aki a kispesti polgári iskolában tanított. Az esküvőt 1905. január 5-én, Janka születésnapján tartották.
Házasságuk első évében kisfiuk született, Bandika. Mindössze nyolc hónapot élt. 1907 nyarán megszületett a második Bandika. Neki is Ady Endre volt a névadója. Tizenhárom hónapos korában ő is meghalt. Móricz Virág, a legidősebb lány 1909-ben született. Még két lány érkezett a családba: Gyöngyi és Lili.

A házaspár sorsa tragikusan alakult. Móricznak óriási munkakedvét nem szegte a tény, hogy a megkeseredett szívű asszony mellett börtönnek érezte a világot. Ugyanakkor számára ez a boldogtalanság teremtő szenvedés volt. Barátaik véleménye volt, hogy számos műre rá lehetne írni, hogy írták Móricz Zsigmond és Holics Janka.
1916-ban a nemzetközi hírű Verebély professzor megoperálta Jankát. A seb elfertőződése miatt az asszony hosszú hetekig élet és halál közt lebegett. Feltételezhetően ekkor erősödtek fel idegrendszeri problémái. A konfliktusok elől Móricz távoli vidékekre menekült, vagy a leányfalui nyaralóba zárkózott be hetekre.

Móricz szerette feleségét, de húsz év után béklyónak érezte kapcsolatukat, és Janka szigorú, katolikus erkölcseit. Házasságuk 1923-ban Janka miatt bicsaklott meg:
„Mikor éppen torkig voltunk egymással, jött neki valaki. Egy férfi, aki pont megfelelt az ízlésének. És benne fölfakadt egy kis szerelem.” - emlékezett később Móricz. „Egyszer azt mondta nekem: 'Ej, más is elvenne engem.' Kiábrándultam.”
Janka takarékos, szikár jelleme, férje munkája iránt érzett, egyre erősödő féltékenysége is oka volt annak, hogy Móricz 1924-ben, Búzakalász című drámájának próbái közben beleszeretett a női főszerepet alakító színésznőbe, Simonyi Máriába – amely szerepet egyébként az író saját feleségéről mintázta. Móricz ebben az időben már erősen vágyott a szenvedélyes szerelemre, de azt otthon már régen nem kapta meg.
Hosszú, veszekedésekkel és kibékülésekkel tarkított, reménytelen hónapok múltán Holics Janka 1925-ben öngyilkos lett, március 30-án veronállal megmérgezte magát. Három nappal később meghalt.
Móricz felesége száz alakban is megjelenik a művekben, a Harmatos rózsától, a Sáraranyon és az Erdélyen keresztül egész a Rózsa Sándorig. Teljes egyéniségében azonban soha, mert gyöngéd, érzelmes vonásait nem mintázta meg az író: "Megszüntettem az ő mélyen érzelmes, becsületes, gyöngéd jó hangulatait – vallja egy helyütt Móricz Zsigmond –, s rideggé s keménnyé kovácsoltam ... Márvány volt, puha felületek s halk színek, fények rajta és én zordon bronzba öntöttem, sőt kovácsolt vassá mintáztam ..."
"Én Janka nélkül – írja Móricz Zsigmond Janka halála után egy levélben – nem lettem volna az, aki lettem, s Janka nálam nélkül egy pontos, szolid, egyszerű és finom polgárasszony lett volna."
A szenvedélyek viharában Móricz házassága válságba került, nem tartotta otthon három kislánya sem, többször kimenekült Leányfalura, elutazott Bécsbe, Debrecenbe, hogy dolgozni tudjon. Felesége, Holics Janka eközben minden követ megmozgatott, hogy a férjét jobb belátásra bírja.
Ebben az időben lépett be Móricz életébe Simonyi Mária színésznő, akibe halálosan beleszeretett Móricz.
Még felesége életében 1924-ben, a Búzakalász című művének Renaissance színházbeli premierjét követően beleszeretett a darab főszerepét alakító Simonyi Máriába.
A színésznő 1911-ben kezdte pályafutását, és legnagyobb sikereit Bárdos Artúr rendezéseiben aratta. Modern nőalakokat formált meg mély átéléssel, kifejező beszéddel, intelligens játékkal.

Móricz és Simonyi Mária ( Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona)
A negyvenöt éves író ebben a lelki viaskodásban írta meg legkedvesebb művét, Pillangó című regényét.
Móricz naponta többször is beszámolt új szerelmének az érzelmeiről:
„Most megint sírok, zokogok, nyavalygok. Meg vagyok mérgezve, az egész testem ég, és veszett farkas, aki magát rágja. Azt hiszem, maga félhet most tőlem: de én beleőrülök, ha egyszer a maga karja közt nem sírhatom ki magam. Én egy rabszolga vagyok, aki mindig asszonyoktól függ. 21 évig egy nő abszolút rabságában. Hogy történt, hogy én onnan most kirohantam? […] képes volnék most magáért lerombolni mindent, írói nevemet, családot, becsületet. És ráadásul maga ebben teljesen ártatlan. Mért írok? Ez valami vad és durva dolog.”
Móricz, bár leveleiben szüntelenül önmagáról beszélt, barátai révén megpróbálta Simonyi Mária pályafutását is egyengetni
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK, MISKOLC, 1924. FEBRUÁR 4.
Kedves, nekünk találkozni kellett.
Én nem tudom, én belebolondulok ebbe a büdös posta intézménybe. Én már három levelet írtam Magának, és semmi válasz: én meg kell hogy rohanjam Magát és beleharapjak, és halljam a hangját, hiszen folyton itt csilingel, azt hiszem, fülzúgásom van....
SIMONYI MÁRIA LEVELE MÓRICZ ZSIGMONDNAK, 1924. FEBRUÁR 4.
Maga édes legutolsó buja – fogcsikorgató reszketéssel olvastam levelét – magáé voltam, mire a végére értem.
Jöjjön, jöjjön a magáé vagyok régen minden porcikámmal. Szemérmetlen vagyok, nem szégyellem. Maga tett azzá, csak Magának vagyok az. Szédült és őrült – minden gondolatom, vágyam Maga – belepusztulok, azt sem bánom. Mért nincs itt mellettem, hogy beleharapnék, hogy csókolnám a megfulladásig. Ne várasson soká, mert meghalok a vágyakozástól. Nem érzi, hogy ölelem, hogy oda simulok Magához – egyek vagyunk, én édesem – – (…)
A színházi világot azonban Simonyi Máriával sem sikerült Móricznak meghódítania. Több darabja, így A repülő sas című Napóleon-dráma és a Tűzijáték sohasem került színre. Már 1926 őszén csalódottan jegyezte fel, hogy felesége/írótársa még nem hozott neki anyagot. „Soha senki fölött kritikát nem gyakorol, legfeljebb érdeke szerint valami megjegyzést.”
Simonyi Mária nem hogy anyagot nem hozott, 1929. június 6-án írt levelében azt is elutasította, hogy irodalmi műben szerepeljen:
„Irtózom attól, hogy »Téma« legyek. Örömöm és bánatom, könnyeim és nevetésem feldolgozva, pénzért árulják. Rettenetes. Hogy még a testvéreimről sem beszélek! Nem! Mert ugyanolyan szentnek tartom azt, mint a magamét. Minek legyenek nekünk ilyen harcaink, édes. Én nem vagyok harcos természetű. Én melegséget és szépséget akarok.”
Aztán Holics Janka meghalt.

Holics Janka búcsúlevele
Míg én élek, addig maga nem tud szabadulni attól, hogy adósa valakinek és azt az adósságot miattam nem törlesztheti le, úgy érzi talán, hogy van egy elintézetlen ügye avval a valakivel, amit miattam nem intézhet el, látom az arcán, hogy elvágyik innen és miattam nem mehet el, hogy tombol benne a düh ellenem, és nem töltheti ki, hogy szerelemre vágyik éppen úgy, mint én, és ezt nem érheti el.
Édes! Ez így van a maga arcára kiírva, a belső tombolását így mutatja az arca, – de emlékezzen rám édes, ez mind, mind csak képzelt adósság, képzelt ügy, képzelt vágy, képzelt düh, és képzelt szerelem. – A valóság, a maga élete, múltja, amelyik tiszta, szent volt, a jelen, amelyik kínos, elviselhetetlen és a jövője, amelyikről én hiszem, hogy megbékélt, visszatérő, bocsánatkérő lesz, ez mind csak én vagyok. De csak az életem árán hiszi ezt el. Ha én már meghaltam, magammal viszem a maga adósságát a sírba, a maga arcáról lemossa az én kicseppenő vérem mindazt a kínos, zavaros, gyötrő érzést és csak egy, egyetlen egy kép marad rajta: a tiszta utolsó és legutolsó és öröktől örökké tartó egyetlen biztos nyugalom: az én rendíthetetlen szerelmem és a maga ebben bízó, ettől élő becsületes nyugodt lelke.
Kosztolányi felesége Harmos Ilona, maga is jó tollforgató, megírta kortársai feleségeinek szarkasztikus, kemény szavakkal fogalmazott jellemrajzát. Írásai a valóságot mutatták meg, de valóban kemény szavakkal.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ: MÓRICZ ZSIGÁNÉ – JANKA
Lapos mellű, barnásszürke arcú puritán.
Úgy járkált közöttünk, mint egyik parancsolat a tíz közül. Talán ez: ,,Ne kívánd felebarátod feleségét...” (illetve férjét).
Protestáns.
A szó, az Ige az ő számára cifraság nélkül a lényeget jelentette. Játszani nem tudott. Lenézte a játékot. Bűnnek érezte. A szavakkal való játékot is.
Egyenes volt. Kemény. Kérlelhetetlen. Zsiga mesélte nekem, felesége jellemzésére, hogy feleségének a nővére az esküvőjét követő napon elhagyta férjét, és sohase tért vissza hozzá, mivel az a kályha elé szórta szivarja hamuját. Őt is egy bordában szőtték a nővérével, ő is abból a fából volt faragva. Valóban fából, keményfából. Csupa szabály, csupa tiltás, csupa bírálat. Kínos volt együtt lenni vele. Kemény volt. Nem éles, csak kemény, mint a száraz hasábfa.
Az Üllői úton laktak, egyszerű, majdnem szegényes bútorok közt. Növendék koromban Zsiga hívott, menjek föl hozzájuk. Kérte, szavaljak néhány költeményt. Szavaltam, s Zsigát egyre többet, egyre jobban érdekelte a versmondás.
Janka egyszerre csak felállt, egyenesen, keményen a kis támlás díványról, s mint élő tilalomfa ott állt, állt, nem mozdult, amíg meg nem értettem, hogy ez a „felállás” ellenem szól, s zavartan el nem távoztam.
Testét, vállát hátrafelé feszítve, összeszorított ajakkal, beszédes némasággal, ellenségesen meredt rám. Ki tudja, hányszor gyötrődhetett ehhez hasonló helyzetekben, addig a napig, amíg végül egy napon bevette a méregadagot, amely megölte.
Halála óráján láttam. Ott feküdt az ágyon, szürkésbarnán, keményen, összeszorított ajakkal. Mindössze néhány kékesfekete hullafolt a karján jelezte, hogy már nem él.
A gyászév letelte után nemsokkal 1926. június 29-én Móricz és Simonyi Mária összeházasodtak.
Móricz szerződésben ismerte el, hogy új drámai művei már közös alkotások, s azt is leszögezte, hogy a jövőben minden alkotását, melyet Máriával együtt ír, közös tulajdonnak tekinti.
Pedig Simonyi Mária nem pótolta Holics Jankát, abban a tekintetben ahogyan azt Móricz szerette volna, és ahogyan néhai felségétől megszokta.
Simonyi sosem volt szerzőtársa. Egy idő után pedig már társa sem.

A finomlelkű Éva férjét egy aranyásó vitte el. A már öregedő férj, nem is túl deltás, nem is túl vonzó, de sok pénzzel, több vállalkozással, és marha nagy autóval dőlt be a hússzal fiatalabb aranyásónak.
Mit lehet tenni egy gyermektelen, sosem volt házas, negyvenes évei végének magányában tipródó nővel, aki Éva férjében látta meg élete lehetőségét? Nem sokat! ? Mert ős ás, csak ás, és lőn eredménye!
Éva egy nyugis, türelmes, és valljuk meg baromi lassú nő volt. Ilyen volt akkor is, amikor beleszeretett a férje sok évvel ezelőtt, de aztán a férj, aki ötven körül tanult meg lovagolni, teniszezni és golfozni, azaz mindent, amit a pénze és a vállalkozói kör megengedhetett magának, nos, ezek egyike sem vonzotta Évát. Kezdő hatvanasként új kötési technikákat talált ki, és megtanulta a patchwork mélységeit, magasságait. Ketten kétfelé szaladtak, igaz Éva esetében ez kellemes séta volt inkább.
Aztán jött az aranyásó. Éva férje, aki a köldökét sose látta a hasától, egyszer csak kivirult. Eddig csak aranyásójelöltek kerülgették Éva férjét, de ez a mostani ez agyafúrt volt.
Gyere, főzök neked, gyere kufircolunk, gyere itt béke vár nyugi, de nem unalom! Én megyek veled lovagolni, megyek veled a golfpályára…én megyek, én várlak, én megadom, amit otthon nem kapsz meg… blablabla… és valami kis érzelem is csak felhorgadt, ezt kár lenne vitatni. Éva férje szárnyalt minden értelemben, eközben ha köhintett az is arannyá vált, rengetegnél rengetegebb pénze lett.
Ekkor jött el az aranyásó ideje! Ásó kapa nagyharang.
Éva rezignáltan vette tudomásul, mi a többiek négyen ki-ki vérmérsékletének megfelelően estünk a témának!
Az a kis szemét aranyásó! – kiáltottam fel, amikor megtudtam!
Éva talán már belefáradt, mert tudta, hogy a férje többet volt üzleti úton, mint amennyi üzleti út valójában létezett, és az üzleti útjainak nagyobb része már egy budai kis garzonba vezetett jó ideje.
Ezerszer átrágtuk, a válás már régen megvolt, Éva lassan új életet kezdett a maga megfontolt és körültekintő módján, mégis téma volt minden összejövetelen ez a méltatlan válás.
Ezen kezdtünk el vitatkozni, hogy mit nevezünk aranyásónak. Mi az, hogy aranyásó?
Barátunk a gugli szerint: A fogalom leginkább a 19. század Észak-Amerikájához kötődik, de Ausztrália és Dél-Afrika is volt már az arany után kutató tömegek célpontja, illetve az Újvilág felfedezését követő időkben megindult kivándorlásban is volt szerepe az aranynak.
Bizonyám, volt bizony!
Egyszerre kezdtük énekelni a jó kis magyar dalt:
A nagy óceánon túl,
Hol a farmer földet túr!
Coltot visel minden cowboy.
Az ököljog törvényt bont,
S hol a gyilkosság nem gond.
Így mond majd mesét egy old boy:
Három aranyásó ment a hegyek közt,
A vízesés felé, halihó, az aranyért!
S jött egy negyedik, óh, új aranyásó
A vízesés felől, halihó, hozzájuk ért…
Ők megirigyelték az idegen szép lovát,
És leütötték a lováról.
Majd elvették az aranyát…
Sőt most látom, van társasjáték is, ez már döfi! Valami szabotőr izé, gondolom, a játékosok jól betartanak egymásnak, és aki hatost dob – ha ugyan még létezik, kocka ezekben a játékokban - az jól pofán csaphatja a mellette állót, lecsavarja a fülét a félszemű aranyásónak, vagy kiütheti a fogát a féleszűnek.
Üsd, vágd nem apád!
Csúnya dolog, sőt piszok görény dolog egy nőnemű lényre azt mondani, hogy aszongya: Ez a nő egy nagy aranyásó.
Miért is? Mert arany után kutat-fitet? Mert lapáttal a kezében kincsvadászol, és porban, sárban, esőben és égető napsütésben túrja a földet, vájja a sziklát aranyrög után kutatva? Egy nagy fenét!
Kutat az igaz, de pasi után kutat és egyáltalán nem a földben, mert azzal már sokra nem menne, nagyon is a föld felszínén keresi a pasit, aki neki a kétlábon járó aranyrög. Nem mondom, rögös út vezet az aranyhoz, azaz a pasihoz, de kis munka kis eredmény, nagy meló nagy eredmény!
Az aranyásó nőknek vajon már az anyukájuk is mondta, hogy: „Idefigyelj kislányom! Nincs más hátra, mint előre. Neked egy gazdag férjet kell fognod, mert ha nem”… és itt jönnek a variációk:
De mindez igazságtalan, hiszen egyáltalán nem csak a fiatal nőkre jellemző az aranyásás. Igaz, negyven, ötven, hatvan felett sokkal melósabb dolog, de ismerek olyat, aki hetven felett is kiásta magának a nagy aranyrögöt. Ő a legtehetségesebb a témában. Tanulni lehetne tőle. Főiskolát neki!
Mert megélni, jól élni, munka nélkül létezni sok nőnek vágya. Ráadásul el sem ítélem utóbbiakat, mert sokuk mögött dolgos és sok esetben hiábavaló munkával töltött évek vannak, és az egészbe beleuntak, belefáradtak. Akkor aztán megcsillant a lehetőség szó szerint. Kapták hát a lapátot, és levadászták az aranypasit.
De tényleg, az aranyásó minden életkorban létezik és minden földrészen. Ismertem – igaz csak hallásból, és az pont elég is volt – olyan nőt, aki számtalan férjet és velük némi baksist gyűjtött be különböző földrészeken. Nem kell ide egyetem, még érettségi sem! Elég, ha ahhoz van egy nőnek esze, hogy a kellő pillanatban felismerje hol terem számára babér, és ha tudja, mitől döglik a légy, akkor aztán elég egy-két év és övé az arany. Minden értelemben.
Ismerünk híresen nagytudású ismert aranyásókat, akikről celeblapok cikkeznek és bár tagadják, vagy sem, mi tudjuk, lihegve és óriási munkakedvvel ássák az aranyat.
És itt vannak a hátköznapok hősei.
Itt van példának a valamikor Bea egy rokonának szomszédjában élt ötvenes évei elején álló nő, aki egy újsághirdetés alapján került egy távoli és gazdag férfi látókörébe majd feleségeként egy távoli gazdag országba. A kicsi alacsony nő méreteivel ellentétben nagy játékos volt.
Ügyesen keverte a kártyát, szemrebbenés nélkül lódította a legvadabb dolgokat. Ahogy mondani szokták, amit kérdezett, az sem volt igaz! Az aranyos csődör viszont itta a szavait és lehet sejtett mögötte némi mellédumát, de igazából nem akarta tudni! Neki a kis nőci kellett! Annak meg az arany, ami fénylett!
A vidéki város aranyásója már maga mögött tudott jó néhány férjet, de az egyik óriási fogásnak tűnt. Meg is fogta, és aztán csak ásott, ásott szüntelen. Két év alatt meg volt az állampolgárság, aztán a válással megszabadult az öregecske férjtől, és már is meg volt a neki járó kis házacska, és ezzel befészkelte magát a jóba. Igaz ezután még egy másik aranyrög is a hálójába, azaz az ásója hegyére akadt, egy újabb ürge fenséges esküvővel, de annak nem lett túl jó vége.
Ez az utolsó ficere ez okosabb volt az előzőnél, és csak a bőröndjei és a rongyai maradtak a hölgynek, meg az, amit az előzőtől bezsebelt, azaz kiásott.
De mindegy is, ahogy addigi életében is, mindig munka nélkül éli napfényes életét egy napfényes távoli országban. Hölgyek, tessék tanulni!
Ezt is jól kitárgyaltuk és felröhögtünk: Megállapítottuk, hogy nem kell semmilyen főiskola, meg a fene tudja miféle nagy okosság, elég, ha annyit tud az aranyásó, ami ahhoz kell, hogy elbódítson egy arra alkalmas célszemélyt. Kis színjáték, kis alkalmazkodás, kis dörgölődzés, és… hát igen… az ágyban történő meló is az aranyásás része. Jutalma mindig szép nagy aranyrög.
Éva egyébként végtelen nyugalommal és beletörődéssel viselte sorsának alakulását. Az elején feldúlta a lelkét a férje távozása, de mert a férj amúgy is kicsapongott – szerintünk khmm- kipicsapongott - Éva nem lepődött meg különösebben. Legfeljebb elkönyvelte, hogy életében a másik nem már nem játszik szerepet a jövőben, és hiába dumáltunk neki, totál letett arról, hogy valaha is párban éljen, vagy legalább találjon valakit magának.
Persze megkérdeztük mindannyian, és százmilliószor, hogy Ő Éva, mit gondol arról, hogy ő is hibás volt talán? Valamit nem jól csinált?
De Éva válasza következetesen mindig ugyanaz volt:
Ha aranyásó kerül a közeledbe, akkor nincs mit tenni. Az kiássa alólad a talajt.
Én nem vagyok meggyőződve erről, de tény, ha nem vagy harcos típus, akkor esélyed sincs egy aranyásóval szemben. Igaz, ehhez is pofa kell! Úgy az aranyásáshoz, mint ahhoz, hogy felvedd a kesztyűt. Ja, és még valami! Nagyon kell, hogy megérje az a pasi!
Vajon milyen lehet ez a férfiak szemszögéből? Mi nők milyen harcra késztetjük őket, van-e küzdelem értünk, és ha összejön öt pasi, akkor vajon milyen lehet e beszélgetés.
Lennék légy a falon!

Van egy fa ölelésében álló, vagy inkább megbúvó sír a Fiumei sírkertben. Szerb Antal és Zerkovitz közelében minden feltünés nélkül jelzi, hogy Oszter Sándor apósának, anyósának és Oszter Alexandra nagyszüleinek nyughelye a sír. Tudom, ez olyan bulvárosan hangzik, de ez az igazság.

Valamikor sok évvel ezelőtt egy barátnőm esküvőjére volt hivatalos egy fiatal délies szépség, akinek a neve Failoni Donatella volt. Boldog fiatal nő, aki akkor már jegyben járt Oszter Sándorral, fiatal korunk sármos színészével.
Failoni Donatella pedig nem más, mint az a zongoraművésznő, akit maga Maria Callas dajkált babakorában, hiszen az akkor még kezdő, ismeretlen, később világhírnévre szert tevő operaénekesnő bébiszitterként dolgozott a Failoni családnál.
Így kapta meg a világ a csodálatos szopránt, a különös, talán éppen görög származásának köszönhető drámai képességű Maria Callast.

Maria Callas 1958-ban
A Fiumei úti sírkertben, a már említett feltünés mentes, mégis érdekes sírban Sergio Failoni és felesége Klier Nelly pihen tehát.
Sergio Failoni 1948. július 25-én hunyt el Sopronban mindössze 57 éves volt és nem mellesleg világhírű karmester.
A Veronában született fiatal Failoni a milánói konzervatóriumban tanult és két éven át példaképének, Toscanini-nek volt az asszisztense.

1928-ban lett a budapesti Operaház örökös tagja és vezető karnagya, de ezidőben és 1932-1934-ban a Milánói Scala karnagya is. Vezényelt Chicagoban, New-York-ban.
Nekünk különösen fontos személy, hiszen a magyar operaélet nagy alakja volt, ragyogó Wagner, Verdi és Puccini előadásokat vezényelt. Bartók Béla és Kodály Zoltán művészetének és tevékenységének lelkes híve és támogatója volt.
Budapesten két évtizedet töltött, de mégsem tanult meg magyarul, igaz németül is alig beszélt, ezért Wagner műveit olasz kiadású Ricordi kottákból tanította be a hazai művészeknek, vagy a német vendégművészeknek.
Kodály Zoltán 1932-ben Failonira bízta a tiszta forrásból táplálkozó, magyar népdalkincsre építő Székely fonó bemutatóját. Nem sokkal később a Psalmus hungaricus operaházi bemutatóját is ő vezényli. De Kodály műveit szülőhazájába is eljuttatta, a Székely fonó a Scala színpadán olaszul hangozott el Failoni jóvoltából.
A karnagy egy évtizednyi szerelem után vette végül feleségül 1944-ben Klier Nellyt, az Operaház balerináját, egy soproni ékszerész lányát. A történelmi pillanat nem igazán kedvezett a szerelemnek, de a házassággal a táncosnő életét mentette meg a karmester.

Sergio Failoni és Klier (Failoni) Nelly, Failoni Donatella zongoraművész szülei ( Failoni Donatella archivumából)
A második világháború után New Yorkba ment dolgozni. Több személyes visszaemlékezés többek között leánya, Failoni Donatella és neje, Nelly közlései, levelei szerint ekkor fedezte fel Maria Callast, a huszadik század egyik legnagyobb szopránját, aki bébiszitterként dolgozott náluk.
"Nekem úgy hangzik, mintha egy sereg olasz szakács folyton rizotto recepteket üvöltözne". ( Christina Morato: Rebellis dívák)
Sergio Failoni később vissza-visszatért Budapestre, végül 1948-ban fővárosunkban, Beethoven IX. szimfóniájának próbája közben rosszul lett, agyvérzést kapott majd elhunyt.
Failoni Nelly hosszú, fél évszázados özvegységében mindvégig ápolta férje emlékét.
Halálakor nem csak olasz feleségétől származó két fia Sergio és Claudio, de magyar feleségétől származó pici két esztendős lánya Donatella is gyászolta.
Halálát egy elpattanó ér okozta, síremlékét Tar István készítette, 1949-ben. A domborművön egy békésen hárfázó lány látható. Az idill látszólagos. Ha jobban megfigyeljük, a megpendített húr éppen elpattan a lány ujja alatt.
Klier Nelly ( Falioni Nelly) 1994. május 21-én hunyt el.
Most egy helyen pihennek szerelmével, férjével.

Két asszony, nagyjából egy időben éltek, de sajnos nem ugyanazt az életkort kapták a fentiektől.
Míg Léda, Brüll Adél 61 évet kapott a sorstól, Lábass Juci, a kor dívája, mindössze 36 éves volt a halála idején, igaz Brüll Adél jóval előbb született, mint a színésznő.
Most abszolút főszerepet kap Lábass Juci!
Lédához közel, egészen pontosan közvetlenül mellette áll egy megkopott, és kissé hiányos síremlék, a rajta szereplő név pedig Lábass Jucié, a kor – és az ezerkilencszázas évek elejéről beszélünk – ismert, sikeres művésznője, akinek élete szinte nyitott könyv volt pl. a Színházi élet c. lap olvasói előtt, így őt valóban egy korabeli celebnek is nevezhetjük.
Egy hozzá méltó sírkő is került a nyughelyére (az idők folyamán viszont a szobor eltűnt a talapzatról).
1932-ben hunyt el, mindössze 36 évet élt, de milyen élete volt!
Lábass Juci eredetileg egy s-sel írta a nevét, pályafutása során lett két s belőle. Lábass, így. A szüleim rajongtak a filmekért, a régi filmekért, és adódott ez abból, hogy fiatal korukban is sűrűn jártak moziba. Különösen édesapám, aki kamaszként a régi magyar és hollywoodi színészeket „sztárolta”, és lelkesen nézte a filmjeiket.
Ezért, hogy nekem is mindig mondott valamit a név, hogy Lábass Juci még azelőtt, hogy az internet és a celebritás jelző feltűnt volna a „látóhatáron”. így amikor megpillantottam a mára csak torzóként, Léda mellett álló síremlék feliratát, elsőként a szüleim jutottak eszembe.
Korának legismertebb és legkedveltebb színházaiban lépett fel, a Király Színházban, a Városligeti Színkörben, a Király Színház szerződtette szubrettként, de szerepelt a Magyar az Apolló, a Renaissance és az Operett Színházban is.

Rákosi Szidi tanítvány, ahogyan néhány ismert név is, mint például Gózon Gyula, Fedák Sári, Latabár Kálmán, Feleki Kamill vagy Honti Hanna. Rákosi Szidi volt, aki elindította a pályafutását, mert fiának Beöthy Lászlónak beajánlotta a mindössze 16 éves tehetséges lányt, aki így a Királyi Színházban kezdte meg pályafutását. A temető legrégebbi sírjai, vagy inkább sírhelyeinek nyomai között található Rákosi Szidi sírja is.

Eleinte szubretteket játszott, majd operettprimadonnaként mintegy tíz éven át szerepelt hatalmas sikerrel Beöthy különböző színházaiban. Feltűnő szépsége, kellemes hangja, színészi tehetsége a vezető primadonnák közé emelte. Vidéki vendégjátékain prózai szerepeket is megformált.
Korda Sándor és társai filmszerepekkel halmozták el – 1916-ban már az egész háborús Budapest a lábánál hevert, mindenkit lenyűgözött Szirmai Albert operettjében Rollaként (Mágnás Miska).
1918 július 27-én férjhez ment a nála 15 évvel idősebb Rátkai Márton színészhez, de tőle három évvel később elvált.
Nem tartott sokáig a kapcsolat, 1921-ben a férfi Amerikába utazott, ahonnan csak két év múlva tért vissza. Addigra a bíróság kimondta a válást, amelyet Lábass kezdeményezett, mivel eredetileg csak néhány hetes útról volt szó.
Lábass ezután lett 1931 júniusában Szedő Miklós operaénekes felesége, gyermeke azonban sosem született.

Szedő is érdekes egyéniség volt, még orvostanhallgató volt, amikor felfedezték tehetségét, énektudását, és őt vonzotta az énekesi pálya. Felesége halála után Brazíliában vendégszerepelt és ott is maradt egészen 1948-ig, a háború, és származása miatt. Később inkább az orvosi hivatást választotta.
Lábass a némafilmek kedvelt drámai hősnője volt, hangosfilmen korai halála miatt csak egyszer szerepelt. Sajnos 1932. Augusztus 24.-én, sikerei csúcsán, tragikus hirtelenséggel szívinfarktusban 36 évesen távozott az élők sorából.
Kosztolányi Dezső így írt róla:
“Lábas Juci is körünkhöz tartozott. Húgom barátnője volt. Úgy emlékszem rá, mint vidám, fekete kislányra. Meglehetősen kövér volt, s már akkor fogyasztotta magát. Egyszer tejszínhabot hoztak be nálunk uzsonnára. “Jaj csak annyit ehetnék belőle – kiáltott – hogy elronthatnám vele a gyomromat, és örökre megutálnám” Egyébként énekelt, táncolt is. Emlékeim között őrzöm egy kislánykori fényképét, mely táncosnőruhában castagnettával ábrázolja.”

És íme, hogyan is élt egy igazi díva a „boldog békeidőkben”. Hagyatéka szerint, a Múzeum utca 15/a. szám alatt lévő ház, - eredetileg a Zichy családnak épült - amelyben halála előtt élt, a VIII. kerület olyan területén áll, amelyet egykor Mágnásfertálynak, ma Palotanegyednek neveznek. Lábass Juci ebben az épületben két lakás tulajdonosa volt, a második emeleti lakásban élt, méghozzá élénk társasági életet, a földszintit pedig bérbe adta.
A modern és minden kényelemmel ellátott lakásban halála után, a hagyatékában felsoroltak szerint az alábbiak is megtalálhatók voltak:
2-2 tizenkétszemélyes herendi és kobalt étkészet, több mint 50 tányér, valamint Lábass Juci monogramjával ellátott számos ezüst evőeszköz valamint ezüsttálalók, gyümölcsöstálak, asztalterítők, szalvéták stb. a hagyaték szerint a lakás gazdag volt művészi festményekben, többek között 12 olyan festmény volt, amely ismert festőművészek műve. A művésznőnek egy igen szép 200 értékes kőivekből és kottákból álló könyvtára is volt.
Juci hagyatékát képezte gazdag ruhatára is, benne 8 bunda (mókus, kék és fehér róka, oposszum, coboly, nerc, farkas), és értékes ékszergyűjteménye.
A művésznő hagyatékát tartalmazta egy hathengeres, négyütemű Ford automobil is. Ez a típusú autó akkor még “egyedi” sőt különleges darabnak számított, név szerint ismerték az autók tulajdonosainak nevét.
A komoly hagyatékot a férj Szedő Miklós és Lábass Juci édesanyja örökölte.
Síremlékén az idők folyamán a szobor sajnos eltűnt a talapzatról. Ma e nélkül, hiányosan áll a síremlék.

És Rátkai Márton, Lábas első férje? Említésre méltó férfi volt az biztos, az egyik legismertebb magyar színész a maga idejében.
Családi neve eredetleg Fischer volt, 1902-ben változtatta Rátkaira. Mindössze 69 korában, 1951-ben elhunyt.

1918 július 27-én már elvált ember volt, amikor feleségül vette Lábass Juci színésznőt, majd tőle 1921-ben elvált és 1924 szeptember 16-án Kalmár Rózsival lépett házasságra. Ez a hölgy is színésznő volt, de a házasságában feladta a karrierjét. Rátkai Mártonnal, a férjével együtt pihen itt, a Fiumei úti sírkertben.

Rátkai kitűnő tánctudással rendelkezett, akrobatikus mozgásával, valamint fanyar humorú szerepformálásaival ideális táncoskomikus lett, de drámai művek jellemeit is emlékezetesen formálta meg. 1945 után több klasszikus mű komikus és tragikomikus szerepében volt sikere.
1921–22-ben az Egyesült Államokban játszott.
1924-től a Budapesti Színészek Szövetségének alelnöke, 1933–39 között helyettes elnöke volt. 1941-től származása miatt nem kapott szerződést. 1945-től 1951-ig a Nemzeti Színház művésze.
1948-tól 1951-ig színészmesterséget tanított a Színművészeti Főiskolán.

Díjai: Kossuth díj – 1949
Magyarország Érdemes Művésze díj – 1950
Magyarország Kiváló Művésze - 1951
1951. szeptember 18-án szerepe szétnyitott példányával takarózva holtan találták ágyában.
Apáthy Imre rendező így foglalta össze Rátkai Márton példaadó művészetét és emberségét:
"...Rátkai, mintha valami békés polinéziai szigetről tévedt volna közénk. Villogott a fantáziája, ötlet ötlet után született a fejében, gondolataiban. Ugrott, pattant, sürgött és siklott... amit adott az az érett, a művészet minden titkát ismerő mester kikristályosodott alkotása volt. …...Az ő művészete méltó volt Moliere, Shakespeare, Shaw, Gogol alakjaihoz, sőt ezekhez volt méltó igazán.”
1951-ben 69 évesen hunyt el, nevét a Rátkai Klub őrizte meg. Ennek is meg van a maga története.
1901-ben alapították a FÉSZEK Klubot ( F-festők, É-építészek, S-szobrászok, Z-zenészek, E-énekesek (ékezettörléssel), K-komédiások ), de ide csak a legjelesebb színészeket vették fel. Ezért a többiek létrehoztak egy önálló színészklubot 1955-ben.
A Rátkai Márton Klubot a Művészeti Dolgozók Szakszervezete hozta létre, mely kezdetben színészklubként működött. Később a hetvenes-nyolcvanas években az intézmény a Mikroszkóp Színpad mai épületében, a Nagymező utcában működött, munkás-művész klubként.
1985-ben, a klub megkérdezése nélkül, eladták helyiségeiket a Mikroszkóp Színpadnak, ekkor költözött az intézmény a Városligeti fasori épületbe. 2016. február 15-től a klub kényszerűen, mivel a Városligeti fasori épületet a szakszervezet eladta, új helyre költözött, a XI. Zsombolyai u. 6. számú TIT Stúdió épületébe.. A Rátkai Márton klub 1990. február 1.-től egyesület formájában működik.
Lábass Juci pedig? Léda mellett kapott helyet a Fiumei úti sírkertben. Igazán méltó helyen.

Sokan elsétálnak Lábass Juci mára már csak torzóként álló sírja előtt, mert ott van mellette Léda sírja. De talán kevesen állnak meg egy pillanatra a régen elfeledett, primadonna sírja mellett.
Mert minden sír mesél… és életről mesél, nem halálról.

Elviszlek egy képzeletbeli virtuális sétára a Fiumei úti sírkertbe. De nem feltétlenül a nagyon ismert sírokhoz. Sokan vannak itt, akik valamiért figyelemre érdemesek.
A temető művészparcellájában ide-oda sasszézva futnak a látogatók a nagy nevek láttán, egyiktől, a másikig.
Eközben ott pihen egy család, egy elfeledett, nagyon régen élt színészdinasztia. Korának csupa nagy neve, a valaha volt „színészcelebek”. Ők is a nevezetes 34-es parcellában.
Az első közülük a színész apa Lendvay Márton, aki meghódította Laborfalvi Rózát, Jókai későbbi feleségét is, és született egy Róza nevű lánya tőle. Így szegről-végről Jókai rokonságába került.
Vele egy sírban pihen a fia ifjabb Lendvay Márton. Kettejük sírját nem lehet nem észrevenni, különleges, látványos síremlék. Feszl Frigyes építész és Dunaiszky László szobrász alkotása, a Gerenday cég kivitelezésében. Érdemes körbe sétálni.

Idősebb Lendvay Márton, színész, énekes, rendező mindössze 50 évesen hunyt el 1858 január 29-én. A Nemzeti Színház első színésznemzedékének egyik vezető tagja volt, igazi hősszerelmes, a romantika legjellegzetesebb képviselője volt a magyar színpadon. Külseje, hangja is szerepet játszott abban, hogy a romantikus kor egyik szépségideálja volt.
Fia, aki szintén színész lett, első feleségétől született, majd 1832-ben.
Idősebb Lendvay később feleségül vette Hivatal Anikó színésznőt, de tőle is elvált. 1836-ban házasságon kívüli lánya született, akinek Laborfalvi Róza – a későbbi Jókainé - volt az édesanyja. A dicső fiatalkorát szomorú időskor követte.1854-ben egy fellépése annyira kimerítette, hogy előadás után összeesett. Csekély nyugdíjjal több évi kínlódás után halt meg 1858-ban.
Temetésén 15–20 000 ember jelent meg. Sírja fölé tisztelői díszes síremléket emeltek.

A második a családból, aki apjával egy sírban pihen, Ifjabb Lendvay Márton színművész, apjánál is fiatalabb életkorban hunyt el, mindössze 44 évesen.

Először hősszerelmeseket alakított, akár anno az édesapja, majd annak halála után az ő szerepkörét vette át. Daliás termete, szép hangja, kedves arca erre a szerepkörre utalta, de drámai erőben, sőt tehetségben sajnos nem érte utol apját. Az ő felesége a játékos vezetéknevű Fáncsy Ilka színésznő.
És itt ugyanabban a parcellában, a két Lendvaytól csak néhány méterre, tőlük csak néhány sírhellyel odébb a feleségeik…mindketten különös vezetéknévvel.
Semmiféle névvel nem játszunk, mégis micsoda édes, kedves név ez itt, hogy Fáncsy Ilka, teljes nevén Fáncsy Ilona Eszter Mária. Ő a harmadik a családból, aki itt a Fiumei úti sírkertben a többiek közelében pihen. Ő ifjabb Lendvay Mártonné.

Színésznő volt olyan nagyon régen, hogy már a halála dátuma is több mint száz éves 1904 november 22.
62 éves volt a halála idején. Férjével sokat szerepeltek együtt. 1856. január 16-án mindjárt Júliaként kezdte a Nemzeti Színházban. Korban illett hozzá, hiszen ő maga is mindössze 14 éves volt, valószínű, hogy csodás Júlia lehetett.
A korabeli lap a Vasárnapi újság így írt róla:
„A fiatal, csak 14 éves leányka igen kellemes, megnyerő alak a színpadon, játéka otthonos és mégis szende, valódi ártatlanság, semmi keresettség, semmi betanult modor rajta.”
1904 tavaszán szélütés érte.
Sírkőfelirata: »Egész élte szenvedés volt, Egész szíve szeretet, — Az őtet a földbe vitte, Ez a mennybe sietett.«

…és itt a negyedik a családból, az idősebb Lendvay Mártonné, Hivatal Anikó színésznő, lényegében Fáncsy Ilka anyósa. Ő érte meg a legmagasabb életkort 77 évesen hunyt el 1891-ben.
Tehetségének és szépségének köszönhetően korának ünnepelt primadonnája volt. Hódoló verseket írt hozzá maga Petőfi és Vörösmarty is.

Sírja fölé unokahúga emeltetett síremléket 1906-ban, mely Füredi Richárd szobrászművész munkája.

Koruk jegyzett, ismert, tehetséges színészei voltak mind… ma már csak én mesélek róluk…
Ne rohanjunk el a sírjaik mellett, emlékezzünk meg Róluk.

emmihez sem hasonlítható érzés, amikor a gép megérkezik Sydney fölé, és elkezdődik a landolás folyamata.
A Sydney-i repülőtér szinte a vízen van, az érzés olyan mintha a vízre szállnánk. Kezdetét veszi a gép jobbra-balra történő fordulása, ami annak a jele, hogy a gép igyekszik a legjobb szögben befordulni, maga alá gyűrni a leszállópályát immáron ezredszer.
Ha nappal érkeztem, ahogyan a nap megcsillant a vízen, ha este akkor a villódzó fények, Sydney fényei adták a szépséges látványt.
Szerettem ott lenni, mégis mindig volt valami, amiért visszakoztam, ennél a 2000.-ben történt esetnél sokkal könnyebb, egyenesebb és egyértelműbb helyzetekben is. Minden alkalommal a régi életemet akartam, az én kádamat, az én ágyamat, az én tévémet, a barátnőimet, a szüleimmel való esti diskurzusokat. Ahogy ezt tisztáztam magamban, már meg is volt a hazaútra a jegyem. Mennyi energia, mennyi munka, és mennyi pénz veszett kárba minden alkalommal!
A második alkalommal egy olyan partnert találtam, akivel anyagi biztonságban élhettem volna. De nem lettem jómódú asszony, mert hamar rájöttem, hogy mindennek ára van. Akkor is, ha szeretsz, és ha szeretnek. Mert semmi sincs „ingyen”, adnod kell neked is, azt, amit tudsz, vagy amit elvárnak tőled.
És ha amit elvárnak több, mint amit adni tudsz, vissza kell fordulni és pontot kell tenni a kapcsolat végére. Nem pedig újra-és újrakezdeni, hátha!
Nincs hátha! Nem szabad mérgesen hajtogatni… de ha annak sikerült, akkor nekem is… mert lehet neked nem fog sikerülni!
Ennek ezer oka lehet. Ha csak egy van, már akkor is nehezebb, de ha több ok is felmerül, kár erőt, energiát, érzelmeket és főként mások érzelmeit, energiáját, és erejét újra hadba állítani.
Velem pont az történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Újra és újrakezdtem, nem engedtem, makacsul erőltettem és akartam, valaki olyannal, aki a legjobbat akarta, főként saját magának, de lényegében nekem is.
Egy volt a bökkenő. Két külön bolygón éltünk, amíg én a vidám, zajos, nyüzsgő régi életemet vágytam vissza, addig ő a már jól bevált remeteéletét élte. Amíg neki oltalom és a világ elől való nyugodt búvóhely volt a hatalmas háza, addig én börtönként éltem benne. A társas magányban persze felerősödnek azok az érzelmek, amelyek amúgy is nehezítik minden, az otthontól távol élőnek az életét. Minden hiányzott, az otthoniak egyre jobban, a szülök, barátok, a régi élet egyre jobban a munka, a munkahely.
Hiába hogy lehetett volna új, érdekes, és igazán nőnek való munkám, amelynek köze volt az ékszerekhez is. Olyan hirtelen és egyre erősebben nőtt a kettőnk közötti szakadék, hogy arra sosem volt idő, nézzük meg mit tudnék az ő munkájában segíteni…
Ma azt hiszem tökéletesen értem őt, alaposan megismertem, talán jobban is, mint hinné! Ma már értem miért olyan ember amilyen, de akkor szinte ellenségemmé vált, amit persze ő nem értett. Önző volt, de ugyanolyan önző voltam én is, csak más miatt és máshogyan.
Egyfelől valóban szerettem a várost, a zöldellő környezetet, a napsütést, a szépségeit, azt hogy olyan anyagi körülmények között élhettem, ami ottani viszonylatban is ritka, de nem olyannak születtem, aki ennek behódol, és azt teszi, amit elvárnak tőle.
Nem voltam rafinált sem, hogy eljátsszam a lelkes és odaadó társat aztán a kellő pillanatban lelépjek, egy sokdolláros bankszámlával. Én, én voltam, az a szabad és független nő, aki inkább visszaszaladt a régi életébe. Egyszer, kétszer, többször is.
A szüleim nem kényeztettek különösebben, de tulajdonképpen mindent rám hagytak, úgy éltem, ahogy akartam. Többször is megpróbáltam tőlük elszakadni, de sosem sikerült, túl erős volt a kötődés. Még életükben megkezdtem a távolba vándorlásomat, és amikor próbálkozásaim közepette 46 éves koromban szinte egy időben elveszítettem őket, azt gondoltam, engem már senki és semmi sem tart vissza, ezért utolsó, harmadik próbálkozásként, férjhez mentem Sydney-be.
Jól mutatja milyen „könnyedén” tettem meg, hogy nem kevesebb, mint egy 135 darab méretes dobozzal roskadásig megpakolt konténert küldtem előre, mi pedig az akkor 17 éves gyerekemmel repülőre ültünk.
A teljes hóbelevancom csomagolását hatalmas összegért egy profi cég végezte, és amint az öt férfi a lakásban fellelhető minden egyes cuccot elcsomagolta, beszélgetés közben a főnökük elmesélte:
- Tessék elképzelni milyen esetünk volt egyszer! Egy nőnek úgy, mint Önnek, becsomagoltunk mindent, neki is rengeteg doboza volt, ahogy Önnek, ment mind a világ másik végére, és mit tetszik gondolni mi történt aztán?
- Fogalmam sincs - mondtam, kérdőn nézve rá.
- Hát az történt, hogy néhány hónap múlva visszajött az egész és mi kicsomagoltunk mindent a nőnek, szóval visszajött az egész cucc a nővel együtt. Jó nem? Tiszta őrület! - mondta és majd megszakadt a nevetéstől.
Én is igyekeztem vele nevetni, micsoda egy marha nő volt az, de még nem láttam magam előtt a három hónappal későbbi magamat, amint egy bérelt lakásban várom a fiúkat, ugyanezeket, akik majd csendben felhordják mind a 135 dobozomat és kipakolnak, miközben a főnök halkan, a fejét lehajtva köszön nekem.
Az összes közül, talán ez volt a legsiralmasabb és egyben legröhejesebb utazásom, hiszen a konténerben például ott terebélyesedett egy háromajtós szekrény és egy neobarokk ágy szétszedve. Utóbbira a leendő, azóta volt férjem azt mondta - Ez a garázsba megy, így ahogy van!
Talán ez a mondat volt az első, amin felhördültem! Mintha egy ágyon múlna bármi is! Na, jó, múlik, de nem ebben az értelemben! Vittem a konténerben az egész életem, sőt a családomét is, olyanokét is, akik már rég nem éltek. Apám indiánkönyvei 1936-ból, nagyanyám nippjei, némi art deco, korondi csetreszek, és tengernyi cucc, szó szerint.
Lehet így országot, életet, helyet váltani? Hisz mindent vittem oda, ahova szinte semmi sem volt odavaló. Sajnos még én sem, a gyerekemről nem is beszélve. Szegény feje, ha Lajosmizsén veszek egy kis házat, boldogan kapirgált volna a kertben, egyáltalán nem hatódott meg attól, hogy Sydney-be repültünk.
Vajon miért, hogy annyiszor nekiugrottam, és újra megpróbáltam gyökeret verni a távoli kontinensen, holott sejtettem, ez nem fog működni? Makacs dolog az akarás! Nem tudtam elengedni a helyet, a távoli országot és nem értettem, hogy ha a többinek igen, nekem miért nem sikerül! Végül férjhez mentem és az volt a totális csőd minden értelemben!
Eszembe jut Molnár Ferenc és Darvas Lili különös házassága, amelynek lényegét az író így fogalmazta meg: "A jó házasság titka az, ha két külön szobában vannak az ágyak, de az sem baj, ha van köztük egy óceán."
Talán van egy képzeletbeli misztikus kapu, egyik oldalán Sydney, a másikon Budapest. Én ezen bukdácsoltam át hol ide, hol oda. Ha ott voltam, csak néztem a végtelen óceánt, keresve, hogy merre lehet a Lupa sziget, itthon pedig minden madár hangjában a fák között berregő kookaburrák hangját hallottam.
A „kapu” létezését igazolja az, amit Sydney egy pontján érzek. Ott van az a kikötő, egy igazi zsibongó, nyüzsgő hely, az Operaház, a híd, tömeg, és én a fene se tudja, miért, de pont ott érzem magam a legjobban. Kisebb nagyobb hajók jönnek-mennek, valahonnan mindig hallani egy kis baksisért zenélő őslakost, arra vannak a belváros irodaházai, bankjai, és amikor megközelítem ezt a helyet, már gyorsabban szedem a lábam, mert a megérkezés érzése kap el.
Különös módon talán pont Márai fogalmazza meg újra az én ide meg odavágyódásaim egyik okát is:
"Bizonyos, hogy minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útrakel."
Itthon pedig úgy érzem tényleg „itthon” vagyok. Enyém a Nagymező utca, a Dunapart, az agárdi fagyizó, enyém a Visegrádi utca, apám gyerekkorának helyszíne, enyém a kispesti ház, anyám gyerekkorának helyszíne, enyém Cegléd összes temploma, enyém a kórház, ahol a gyerekem született, enyém az első szerelem, enyém az összes jó és rossz, ami itt ért.
Eközben enyém egész Sydney, enyém a kikötőben danászó őslakos kántáló éneke, az opálmezők összes színes köve, enyém a decemberi forróság, a Bondi tarajos hulláma, a korallzátony, - már ami megmaradt belőle-, és enyém az a pillanat, amikor a repülőgép szárnyán megcsillan a sydney-i napfény, amikor a gép jobbra-balra dőlve beveszi a kanyarokat és az öblökkel tűzdelt, nyüzsgő város repülőtere mosolyogva fogad.
Hosszú és tanulságos jövés-menéseim közepette minden alkalommal, már érkezésem második hetében, elfeledve érkezésem tulajdonképpeni célját, akár egy turista, a szuvenírboltokat vettem célba, és szeretteim ajándékozásán törtem az agyam. Aztán a harmadik héten, a csodás ország csodás látnivalóinak megtekintése utáni napon, rátapadtam az internetre, és a magyar tv adását kerestem, a magyar rádiót akartam hallgatni, kerestem, melyik újságosnál kapni a magyar újságot, egyre több levelet kezdtem írni az otthoniaknak és vágyakozva néztem a bőröndjeimre. Ez nem jó, ez nem a „túlélő „típus.
Nem vagyok jó természetű, sosem vártam ki,hogy a hírek nekem is mondjanak valamit, még akkor sem, ha végtelen szerelemmel szerettem magát az országot, az ország adta gyönyörűségeket.
Aztán 2005 decemberében férjhez mentem Sydney-ben.

A világ a kudarc vagy a siker alapján ítél.
(Robert E. Howard)
Lehettem volna Sydney-ben egy velem egykorú egyszerű férfi, egyszerű párja, lehettünk volna egy család talán, mi együtt, a gyerekemmel hármasban.
Lehettem volna Sydney-ben egy jómódú férfi felesége, ha nem lettem volna túl büszke és önálló, független nő.
Nem lettem egyik sem.
Viszont remek választással végül lettem Sydney-ben szegény, de boldogtalan feleség egy szegény, depresszív, de értelmes férfi oldalán akkor, amikor már mindkettőnket szanaszét rugdalt az élet.
Ez az én ausztrál történetem.
Gyereknek lenni jó, gyereknek lenni világi dolog. Én 42 éves voltam, amikor úgy döntöttem bármilyen késő is, de itt az ideje felnőni, ezt pedig egy másik kontinensen akartam megvalósítani, miközben nagyvonalúan csak változtatni akartam az életemen, de én magam változni nem.
Sok évnek kellett eltelnie, mire Ausztráliával kapcsolatban végre lecsillapodtam.
Persze ehhez volt egy segítőm a sors, ami az örökké hőbörgő egómat átsegítette a megértések völgyébe, közben a belenyugvások tavának partjára terelgette, és otthagyta gondolkodni a felismerések hegyei között.
Mindenesetre 2000-ben úgy gondoltam, hurrá, enyém a világ, Sydney-ben fogok élni én és a gyerekem, halleluja! Nem tudom, hogy végtelen álmodozásaim közepette, szerepelt-e a gondolataimban az áldozatvállalás, a lemondás, a honvágy, az erő, a kitartás fogalma, melyek egy átlagosnak mondható kivándorlásra is jellemzőek.
Gondoltam-e arra, hogy mivel jár egy másik országban való letelepedés a hivatalos papírok beszerzésén túl? Álmaimban a történetnek mindig csak az indulás, és az érkezés részletei voltak meg, de már tudom, sosem jutottam el a tervezgetésben a végleges letelepedésig. Több mint 20 éve már annak, hogy a fejembe vettem, a világ másik felén akarok élni, azt gondolva, minden lelkemben dúló vihar megoldódik majd több mint tízezer kilométerrel odébb.
A világon senkim sem élt ott, egy árva lelket sem ismertem, aki mesélni tudott volna Ausztráliáról, az ottani életről. Kénytelen voltam egy bugyuta kis levélkével kezdeni, azzal, amit az Ausztráliában megjelenő magyar nyelvű hetilapnak, a „Magyar Élet”-nek küldtem. A lap később fontos szerepet játszott az életemben, hiszen dolgoztam az újságnak a szerkesztő megbízásából.
1997-ben arra kértem a szerkesztőséget, hogy rövid kis üzenetemet tegyék be a lapba, az üzenetben pedig levelezőtársakat kerestem. Akkor az internet még nem volt szokványos így nagy örömujjongás kísért minden postán érkező levelet, és elkezdődött néhány Ausztráliában élő magyarral a levelezés. Végül egy házaspárral, egy fiatal nővel, egy velem egykorú férfival és egy idős, 1956-ban disszidált férfivel maradtunk meg levelezőpartnernek.
Így tehát lettek „ismerőseim”, és később olyan is, aki társat, magyar feleséget szeretett volna maga mellé.
Azt gondoltam, a világ másik felén társnak lenni, partnernek, talán feleségnek, nem olyan nagy kaland, eközben elfelejtettem, hogy nekem, aki, nem voltam az alkalmazkodás nagymestere, még itthon is nagy kaland volt! Összesen kilenc alkalommal nyargaltam ki és nyargaltam vissza, de sosem voltam képes ott maradni. Voltak veszteségeim anyagi és lelki értelemben is, de eközben rengeteg tapasztalást szereztem legfőképpen önismeret terén.
Nem mondom, hogy az enyém egy kimondott sikertörténet, bár nem is olyan régen jöttem rá, hogy a siker nem mindig arról szól, hogy valami határozottan jól sül el.
Egy ideje azt gondolom, az én sikerem abból áll, hogy talpon maradtam, kimásztam a saját magam ásta gödörből és átevickéltem az elmúlt nem könnyű 20 éven. Igaz, hogy barátok nélkül nem ment volna.
Fura egy figura az ember. Nekem például a kookaburra, ez a jellegzetesen rikácsoló madár az, ami hiányzik néha. Röhejes, hogy pont ez a madár hiányzik, de hihetetlen módon sokszor hallani vélem a hangját a pesti külváros teraszán a napozószékben lecsukott szemmel üldögélve. Pedig a legközelebbi kookaburra is 12.000 kilométerre van tőlem.
Sok évvel ezelőtt azt gondoltam a privát életemre és a gyerekem jövőjére megoldás lesz ez a távoli, gyerekcentrikus, emberbarát, napfényben úszó, a nemzetek nagy olvasztótégelye ország, Ausztrália.
Negyvenes éveimben járó nő voltam, a szüleimmel éltem, egy pesti polgári lakásban. Egyedül neveltem a gyerekem a szülői házban és összességében boldog voltam. Boldog, csak elégedetlen. Valami belső elégedetlenség hajtott nem éppen a megfelelő irányba. Elsősorban független nő szerettem volna lenni, a szüleim kezét elengedni, tőlük végre elszakadni és végre egyedül élni a gyerekemmel. Ez teljesen időszerűnek tűnt. Önállósodni akartam, de az Úristennek se ment. Így találtam ki magamnak Ausztráliát.
Az Ausztráliába való menekülés döbbentett rá arra, hogy nem tudok sem a megszokott életemtől, sem a szeretteimtől, sem az országtól ahova születtem, elszakadni. Mindenesetre hosszú levelezések után, egy kedves, és család után vágyó férfi meghívására 2000 februárjában elindultunk a gyerekemmel meglesni, milyen az a távoli kontinens.
Balogh úr, a házunk földszintjén működő kiskockás étterem tulajdonosa, a kapualjban épp a kukáját huzigálta, és látván a bőröndjeinket, megkérdezte
- Hova, hova? - Mondtuk, hogy Ausztráliába.
Erre a kukát tovább huzigálva, válaszolta, hogy
- Na ja, Ausztria, az gyönyörű hely! - Mondtuk, nem Ausztria, hanem Ausztrália. Isteni érzés volt kiejteni a szót is „Ausztrália”.
Ma már tudom, fogalmam sem volt, mire vállalkoztam, hogy mi vár rám. Én, az örök gyerek, aki kizárólag a szüleimhez voltam képes alkalmazkodni egész életemben, hozzájuk is csak azért, mert lényegében ők alkalmazkodtak hozzám, azt gondoltam pikk-pakk menni fog ez a földrészváltás. Új szerelem, új otthon, új földrész, mi az nekem!
2000 februárjában érkeztünk első alkalommal Ausztráliába
Akkor még nem tudtam, mit jelent a leendő feleség státusz, mit jelent, ha itthonról intézem, vagy ha egyszerűen ott maradok, és ott helyben kezdek bele a közös életbe egy férfival. Csak sütött a nap, zúgtak a hullámok, ott állt mellettem egy férfi, aki családra vágyott, magyar feleségre és egy félig kész gyerekre, már amennyire egy kiskamasz félig, vagy bárhogyan is kész van. Hogy én mire gondoltam, húsz év távlatából is teljes homály. Álomvilág talán, valami ilyesmi jellemezte a terveimet.
Ez volt az első alkalom, amikor ott jártam és ez volt az az alkalom, amikor végérvényesen beleszerettem Ausztráliába. Nem elhanyagolható módon, magába Ausztráliába, de talán inkább Sydney-be szerettem bele. Aztán később több alkalommal is, megpróbáltam ott maradni, de mind gyatra kísérlet volt csupán. Minden alkalommal hivatalos intézkedés, temérdek papírmunka, adminisztratív cucc, és bevándorlási hercehurca előzte meg.
Azonban még egy fontos dolog elkerülte a figyelmemet, amire nem gondoltam, a honvágyra, ami talán egyénenként más hevességgel játszik szerepet.
Egy biztos, nálam tombolt. Ráadásul nem csak az új dolgokhoz és emberekhez kell tudni magas fokon alkalmazkodni, hanem a régiek hiányához is! Hab a kerek tortán, hogy idegenben a társnak lenni fogalma is húzósabb vállalkozás, mint gondolná az ember. Ráadásul a leendő társ azt akarta azonnal maradjunk - azt hitte így is készültünk -, én pedig meglepve mondtam, hogy, szó sem lehet róla, majd ha hazamentünk, ha majd elindítottunk minden hivatalos formulát stb. stb… Ő nem akart hónapokat, akár egy évet is várni… végül nem lett kapcsolat, de még barátság sem.
A legelső odautazásunk idején Port Stephens-ben láttam először nyílt óceánt. Azon a kiránduláson egy terepjáró vitt át a part homokbuckáin, homokhegyein, és ezeken túl ott volt az óceán. Életemben először topogtam a vízben úgy, hogy sehol egy szikla, hanem amíg a szem ellát, csak víz és víz. Ahogyan a gyerekkel ámuldozva lófráltunk a nedves homokban, sós pára szállt a levegőben, és úgy éreztem, valami különleges történik velünk.
Akkor 2000.-ben az utolsó napokban a Botany Bay-en, tébláboltam, romantikus agyamban romantikus gondolatok szálldostak. Vajon milyen lehetett, amikor Cook itt, ezen a helyen megvetette a lábát ezen az akkor még ismeretlen földön. Kissé zavarta a romantikázást, hogy a közelben szinte percenként zúgtak el a repülőgépek, hiszen ez Sydney egyik legnagyobb öble hatalmas hajókkal, közelben a repülőtérrel.
Ájulatomban egy nejlonzacskónyi homokot gyűjtöttem ott össze, mely homokmennyiséget, pár apró kagylóval együtt, egy érdekes üvegben tárolok a mai napig.
Igaz, úgy, mint régen, - vagy, ahogy az ausztrálok mondják „kifizetett lakásom” -, nincsen, mert „elvitte Ausztrália”, de van egy fél üveg „Ausztráliám”.

Sziasztok lányok!
Igen, igen, én már hivatalosan is Mrs. H.H. vagyok, fura ez az egész, de hova lettem ÉÉÉn te jó ég?
Ma átvezettük a megérkezett pénzemet az én itt megnyitott bankszámlámra, valamint nyitottunk egy közös bankszámlát a férjurammal. Megvolt az esküvő is. Az esketést egy Yvonne nevezetű idős és kellemetlenül púderes hölgy vezette, aki erősen emlékeztetett az első tanárnőmre, nevezett Ica nénire, aki ha puszit adott, utána asztmás rohamot kapott a fél osztály az arcára mért Opera púder miatt.
Szóval, annyira ideges voltam, mint három másik ideges nő együtt. Egy barátunknál – na, már ezt is mondhatom – volt a ceremónia, mert nagy kertjük van, és ők ezzel, valamint a kajával és a teljes szervezéssel járultak hozzá az esküvőhöz.
Mindehhez képest kész röhej, de bent a házban volt a kerti parti, mert a dögmeleg miatt célszerűbb volt a társulatnak a légkondis helyiség. A népek csak gyűltek, egyre többen lettek, előttem a kép, ahogyan az almazöld lebegő nadrágomban kilépek a kocsiból, és kissé álmosan, kissé értetlenül indulok befelé a házba. Ugyanis kezdtem úgy érezni magam, mintha nem is én lennék az egyik ünnepelt, mert senkit se ismertem szinte, és kissé kívülállóként érdeklődve vártam ebben a különös tudathasadásban, hogy előkerüljön az ifjú pár.
Meglepődtem, amikor a pátoszos púderes, nedves szemmel magához szólított, és amitől már előre rettegtem, minden szem ránk szegeződött. Az járt a fejemben: „Csak nehogy bőgjek, nehogy bőgjek!” Ez már fiatalabb koromban sem állt jól, de most, hogy lassan ötven leszek, és minden idegen engem bámul, szóval most végképp nem lehet!
Nagyon szépen beszélt Yvonne, igyekeztem figyelni, nehogy olyan is elhangozzék, amit én egyáltalán nem szeretnék bevállalni. Pl. ikerterhesség vagy Gundel-féle szakácstudomány. Azt hiszem, erről nem is volt szó, mégis úgy házasodjon az ember, hogy az adott nyelvből pörfikt. Jól mondom? Itt fogadalmat kell mondani. De mit fogadjak meg?
Rezső – itt úgy hívják Redző - mondta a sajátját, én meg majd meggebedtem, úgy figyeltem, hogy mit is mond, mert nagyjából ugyanezt kell majd elismételnem. Rezső nagyon szépen beszél angolul, mégis volt két kifejezés, aminél gőzöm nem volt, hogy miről beszél. Aztán én is szépen elhebegtem a magamét, hála istennek háttal a népnek, közben vadul szorongatva Rezső összes ujját. Szép volt tényleg, persze izgalom ide vagy oda, két alkalommal volt rajtam a „Na, most kész, és a Niagara következik!” Utólag este már itthon aztán tényleg jól kibőgtem magamat, amikor a gyerekem átadta Anyu gyerekkori barátnőjének a levelét, amit az esketés utánra tartogatott, és amelyben Anyu helyett és nevében is szólt hozzám, felidézve régi dolgokat… nahát, akkor aztán csak jött a Niagara! Bőgtem megállíthatatlanul!
Mert mégiscsak fura volt, hogy az esküvőmön csupa idegen ember vett körül, ugyan bármilyen kedves emberek is, mégis piszok pocsék érzés volt, hogy az én barátaim közül senki sem lehetett velem, ez az érzés el nem mondható! Utána nagy evészet következett, mindenki megelégedésére.
Honeymoon a Mill Streeten lesz, - semmi lacafaca – ez a jelenlegi otthonom . Az esküvői gatyesz úgy kiütötte a csülkeimet, hogy azóta is ki vannak ütve. Ez egy szép almazöld, könnyű nadrág, ami nem is az, hanem szoknya is, nadrág is, fura egy cucc, szóval nagyon firnájszos és mint kiderült, nagy melegben egyben kiütős is. Persze nem csoda, mert itt most 40 fok van és ezt valami szintetikus izéből varrták.
Ma egész nap lakás után futottunk, hogy egy három hálószobást találjunk, kettő nekünk, egy meg a dolgozó. Egyelőre bérelt autóval járunk, kellene egy új. Miközben a január 18.-ra várható cuccomért izgulok. Ez a kis konténer, a 135 dobozommal, ha megérkezik…uff, lesz nagy meglepi! Nem nekem, a legújabb férjemnek! Gőze nincs, mi mindent hurcolok magammal. Mindenesetre már előre totál rosszul van, mi a bánatot hozok. Nem értem, felvettem neki és elküldtem kazettán még hónapokkal ezelőtt, gyanítom meg se nézte. Na, most aztán tényleg lesz, meglepi!
Esténként várom a ’Barátok közt’-öt meg a Fókuszt, de helyette a Cronulla Beachen történt arab ifjak és a parti őrség közti összecsapás körülményeit és végkövetkeztetéseit dumálják. Bár valamelyest rendezettebbek vagyunk, mint pár héttel ezelőtt, de lényegében még most sem vagyunk a helyünkön, sem fizikailag, sem lelkiekben. Holnap nagyon várunk egy ingatlanost, mert egy igen jó lakást találtunk, néhány percre a Botanytól, szép nagy körterasszal. Sok a szempont. Rezső munkahelye, a gyerekem iskolai lehetősége, a közlekedés, a bevásárlás stb. Egy nagy kaka van. Az úristennek se merek vezetni, nem tudom, mi ez a dili bennem, meg vagyok totál lőve ettől a bal oldali őrülettől. Szóval az erő legyen velünk továbbra is, mint eddig…
pusssz
________
Hát Hali Mindenkinek!
Itt csurog a mindenemen a víz, karácsonykor 38 fokos lázban égtem, vagyis égtek az erdők, és volt a bazi nagy magyar lakodalom után a bazi nagy ausztrál hőguta.
Emberemnek mindenféle szempontból le kéne adnia néhány métermázsát, mert a tavalyi rekordjára felcsípett egypár kilopondot és… Szóval nem csak egészségügyileg, hanem horkolásilag és miegyébileg is nagyon tanácsos lenne neki. De pláne nekem!
Arra gondoltam, meg kéne keresnem valami sajtóorgánumot, hátha leközölnék az itteni vívódásaimat. Valami nyálas női lapra gondoltam, aztán meg arra, hogy ezeket a lapokat rendszeresen a meg se mondom hol és a kádban olvasgattam. Milyen klassz lehet, mikor mélyenszántó gondolataim a magyar nők érző szívét megdobogtatják, amint kuksolnak egy békés helyen, távol a családtól, végre nyugiban, majd a papír után nyúlnak.
Itt most minden csendes, mert a totál nyári szezon vette kezdetét. Iskolai szünet van febr. 1-jéig, és ez itt a nagy szabadságolások ideje. Ennek megfelelően nehéz a lakáskeresgélés. Az autóvétel már lassan sínen, már kétszer vezettem, és csak egyszer hajtottam át a szemben lévő sávba, vidáman nótázgatva. Rohadt dolog ez az ellenoldali autózás.
Szidom is az egész Brit Nemzetközösséget. A gyerek ma megkapta a saját ámítógépét, ezzel azt hiszem, közösen ámítunk majd, most azt pakolják össze éppen.
Január 18.-án érkezik a pakkom, addig kell lakást találnunk, így addig nem lesz a gyermeknek külön internete, nem is tudom, ezt a sanyarú sorsot hogyan éli túl.
Munka? Hahaha! Egyelőre a lakás, a csomagjaim, a kocsi, a vezetés, a nyelviskola, ahova állítólag nekem se ártana járni, kapcsolatfelvétel miatt és khmmmm, az angolom, hát nem tudnék együtt teázni Charles herceggel. Igaz, ahhoz elég lenne, ha szürcsölnék angolul, bár valószínű hamar hátba vágna a Bulldog-asszony.
Aztán a hivatalos ügyek, még van egy egészségügyi vizsgálatom, mert van egy fehér folt a tüdőmön, jajj nehogy tüdőbeteg legyek! A májamon lévő fehér folttal bezzeg nem törődtek!
Közben pedig a permanent vízumért is folyamodni kell, szóval van mit tenni.
Nem egyszerű idegenben, bárhogy is hetyeg az ember, akkor is egy idegen még sokáig. Engem teljesen letaglóz pl. ez a vezetés iránti antitalentumom. Hogy lehetek ennyire béna, én, aki otthon 25 éven át naponta vezettem, hipp-hopp, itt meg jajongok a kocsiban!
Ráadásul rettentően zavar, hogy otthon egyáltalán nem voltam egy elveszett nő, itt meg? Csak ténfergek, hol a helyem, nem tudom!
Na, jó, nem panaszdélutánozok, ember hortyog, gyerek állandóan hosszúnadrágban jár a 40 fokos dögmelegben, én állandóan álmos vagyok és béna, ráadásul az ékezetes betűket nem mindig ütöm helyesen.
pusziiii
________
Szia kedves barátném!
Pocsék ügy, de itt 41 fok van, és holnap melegebb lesz. Nehezen tűröm, pláne, hogy hangulat sincs, mert ez nem szilveszter, hanem túró. Hiányzik a hó, a tél, a megszokás. Tegnap éjjel kijöttem a géphez, és az interneten megnéztem az otthoni téli képeket.
Gondoltam, meg is írom neked, hogy nem fogod elhinni, pont a Móricz Zsigmond tér, pont a Szabadság híd, pont a rakpart volt látható a hajnali havazásban. Húú, mondtam magamban, ha most mondhatnám neked, hogy „Na, nézd csak everyboby looking for!”
Különben nem sokat alszom, szegény emberem betegesen horkol, várjuk, hogy a magyar doki hazajöjjön Magyarországról, és mondjon rá valamit, de ugyan mit! Képzeld el, hogy szegény kedvesen felém fordul, majd egyszer csak reng, reng, majd állatira reng, majd feltör a vulkán, hangos horkantás, én majd leesek az ágyról. Ez így megy.
Hol én jövök a nappaliba, hol ő kocog ki alvást színlelni egy rémes kempingágyon, de ez nem megy sokáig, mert kutyául kivagyok! Állati, mi? Senki se tehet róla, ő egy igen megértő társ, de agyon nem csaphatom éjjelente! Vagy mégis? Figyeld a híreket! Minden megtörténhet!
Most délután is aszonta kedvesen, hogy miután éjjel nullát aludtam, heverjek le egy cseppet most, de mert ő is hulla, hát követett, és ezzel tök ugyanaz van, mint minden éjjel. Szilveszterre valószínűleg azt fogom kérni, hogy bulizzon a gyerekkel, és én az alatt kialszom magam! Különben baromi jó a humora – lehet, hogy viccből horkol? –, nagyokat vihogok, úgy különben isteni.
Már vezettem végre, és csak egyszer üvöltöttek fel a többiek a kocsiban, hogy átmentem a szemben jövő sávba! ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚtálom azt a hülye másik oldali vezetést.
Az ember sokat dolgoz, ha hazajön, fáradt, így együtt nem nagyon tudunk mászkálni, csak nélküle. Ő meg nem egy kimondott turistáskodó, és nem egy menőkés pasi. Abban igaza van, hogy nem turistáskodni kell, hanem kocsit nézni, meg lakást.
Kocsiban a Commodore, meg Mitsubisi meg ilyenek, mind dögnagy én előre rettegek. Mondta, és ebben is maradtunk, hogy totál elég lesz nekünk egy 8-10000 dolláros autó, nem kell újabb, mert nem is bírjuk anyagilag, meg úgyis össze-vissza töröm majd.
Amúgy sem vagyunk anyagilag túl jól eleresztve, de ezt tudtuk eddig is. Az ő havi keresete épp elég a lakásbérlésre, az autó hitelére, amivel dolgozni jár, és egyebek. Már hozzányúltam a saját hozott pénzemhez is, ha azt akarom, hogy Ádám valami jobb ételhez is hozzájusson, akkor muszáj. Nem tehetek emiatt szemrehányást Rezsőnek, hiszen mondta, írta… tudok-e szegény lenni Sydney-ben? Már nem emlékszem egészen pontosan mit válaszoltam, de lehet nem gondoltam végig.
Szerdán voltunk Macival a Cityben, ami innen kb. 8 km. Vonattal mentünk, ez van itt, olyan, mint a Metró és a vonat meg a villamos keveréke. Akkora tömeg volt mindenhol, hogy állati. Iskolaszünet, nagy szabadságok ideje, turizmus, húúú állati volt! Körbejártunk mindent, hát azért szép ez a város!
Szép, de nem minden a belváros, hiszen nálunk se mindenki a Parlamentnél lakik. Itt óriásiak a távolságok, Sydney 70-80 km-es sugárban még Sydney. Vagyis mintha elmennék Gyöngyösre, és akkor az még Budapest. Majd küldök képeket.
Lassan itt este 7 óra, mindjárt 2006, a sírás szorongatja a torkom, sajnos itt még jobban hiányoznak Anyuék. Tudom, uncsi, én is unom, de ez van! Minden ünnepen eszemben voltak eddig is, de most valahogy jobban. Álmodom velük, de olyan furán, mintha nem is látnának, nem is törődnének velem, hogy ott vagyok velük.
Próbálom jól érezni magam ebben a forróságban, látom, a gyerek is igyekszik, de továbbra is otthontalanok vagyunk. Mennyi időnek kell még eltelnie, hogy végre azt mondjam, megérkeztem?
szia pusszi és
BUÉK, a dögmelegből
______________
Szia Magdi!
Indulunk haza. Nem tudok mit tenni, itt a forintom dollárosítva semmit se ér, és úgy megy, hogy csuda, egy halom mindenre elment már, hiszen a kajába is be kell szállnom.
Most bútorozott lakás kell majd gyorsan otthon, amíg a cuccom visszaér. Holnap azt megyek intézni. Kértem, Rezsőt, hogy hívja fel a céget a kikötőben, hiszen ma már a kipakolást kellett volna megrendelni, helyette a visszautat fogom kifizetni – újabb 2800 dollár lenne a kipakolás nekem –, de azt mondta: „Hívd fel te!”
Na, ezt holnap megértetni, hogy vissza minden!
A fülembe csengenek annak a pasinak a szavai, aki a csomagolást felvállalta, még Pesten:
„Volt már olyan, aki ki se csomagolt, és már küldte is vissza a cuccait, jött vissza ő maga is.”
„Na, ne mondja hahaha!” – mondtam neki, akkor nevetve, de most eszembe jutottak a szavai.
pussszi
________
Eszterke!
Lécci vedd a jegyet! Nincs mire várni. Interneten kinéztem három lakást, megpróbálom az egyiket kivenni, ha megérkezünk Budapestre, ne motelbe kelljen menni.
A baj, hogy a gyerek is lefogyott, és rosszul néz ki, az idegeskedés miatt.
Ma reggel hallottam, ahogy beszélt Rezső az otthoni cimborájával és elmesélte az egészet. Mondta, hogy na, akkor sokallt be, amikor azt mondtam, hogy a régi ügyei miatt most rajtam akar elégtételt venni.
5 perc múlva pontosan erről mesélt. Hogy az első nejével az első hat hónap után külön mentek. De ő hülye volt és visszacsinálta, pedig akkor kellett volna otthagynia. A.-val is előbb kellett volna befejeznie, a harmadik tyúkról nem esett szó.
Közölte, a gyerekem mekkora nyűg neki, és hogy pontosan idézzem: „Pusztán anyagi veszteségem van.” Ez jó, mert ugye mit lehet ehhez hozzáfűzni, illetve, de tényleg! Van képe neki, anyagi veszteségről beszélni?
Az ügynököt is felhívtam, nagyon sajnálja, valóban az immigration kiutasít, ha nem adjuk be a további papírokat, ha nem lesz „élő” a házasságunk. Ma kaptam meg az értesítést, 6660 dollár a pakkom hazaszállítása. És ő beszél anyagi veszteségről!
Nincs más hátra, mint előre, csak a humoromat el ne veszítsem, ha már szinte minden odalett! Megy a 135 doboz vissza, utánuk meg mi, ezt se így gondoltam, de hát hogy gondoltam én egyáltalán? Nagy hibát a gyerekemmel szemben követtem el. Legszívesebben felnégyelném magam, de rajta ez sem segítene.
pusszi, és remélem, minden megoldódik!
Várj, a reptéren!
De mi az isten haragjának kell az otthonotokat elhagyni?, ha ezt meg tudnám érteni! Ha egyszer az ember már otthon volt ott, ahol volt, hogy képzeli?, hogy másutt majd még inkább otthon lesz?
Závada Pál

Eszembe jutott, hogy az idő milyen viszonylagos.
Anno a húszas éveim elején azon sóhajtoztam, hogy a nagy sorsfordítónak nevezett évezredváltáson, 2000-ben éppen 43 éves leszek, és ez akkor elképzelhetetlenül távolinak tűnt.
Aztán pont abban a sorsfordító, évezredváltó 2000-ben vált valóra egy álmom, elutazhattam Ausztráliába. Az olimpia éve volt, bár én jóval előtte februárban, a nyári forróságban érkeztem a latyakos pesti télből.
Hihetetlennek tűnt, hogy „mindössze” harmincvalahány órás utazás után februárban, melegben, nyárban, az óceán felől érkező szellő simogatásával az arcomon, szandálban trappoltam le a Bondi-ra, mellettem az álmélkodó gyerekem rövidnadrágban ugyanígy.
Melbourne repterén történt, hogy 2000 februárjában először tettem a lábam Ausztrália földjére, ez volt a Sydney előtti utolsó megálló és az utasok boldog mosollyal érkeztek ebbe a napfénytől, az óceán felől áramló, simogató széltől híres országba. A visszaszállásra várakozva úgy üldögéltem a repülőtéren egy padon, mint aki álmodik, mint aki nem hiszi el, hogy itt van, a hosszú utazásnak nemsokára vége, már csak egy óra mindössze, és a várva várt célba, Sydney-be érkezünk. Mit gondoltam akkor az országról, magáról az utazásról, vagy akár magamról? Fogalmam sincs.
Elindulni ezerféleképpen lehet, ahogyan megérkezni, és élni is bárhol a világban, ez esetben, Ausztráliában.

Állj meg a lakásod egy pontján, és nézz körül! Gondold végig, ha most indulnál a világ bármely országába, és nem vihetnéd magaddal csak a legszükségesebbeket, hogyan csomagolnál? Van egy sima bőröndöd kerekek nélkül, amit majd cipelhetsz, és van a füles sporttáska, amit felvihetsz a gépre.
Semmi komolyabb „kebin begidzs”, és hol van még a laptoptáska, a benne lapuló egyre kisebb gépeddel! Mit tennél a bőröndödbe? Nyisd ki a szekrényajtókat, nézd át a könyveidet, azokat az emlékeidet, amelyek ott gubbasztanak a polcokon, és jó ideje veled élnek. Válassz, és vidd, vagy búcsúzz el tőlük, lehet örökre!
A komódon a nagypapád régi cigarettatárcája. Még elfér a csomagban? Értéke elsősorban, annak van, amit el tudsz majd adni, amiből először jegyet veszel, repülőjegyet talán, amivel tovább lehet utazni, ételt talán, de lehet az is, hogy ebből lesz az első pár cipő.
A rengeteg fénykép közül mit vinnél magaddal? Hiszen abban a régi világban nincs digitális fényképezőgép, ami sok ezer fényképet őriz, nincs maroknyi kamerád, amin viszed mindenki mosolyát, a régi helyeket, a barátok üdvrivalgásait.
Nincs internet, hogy a „felhőbe” pakolj még több képet és videót, fájlt és beszkennelt anyagot a múltadról, a jövődhöz. Mindössze néhány sebtében felkapott, vagy jó előre kiválogatott fénykép csúszik be a notesz lapjai közé, vagy a pénztárca rekeszeibe.
Nincs mobilod, hogy még az utolsó lehetséges percben is felhívj valaki neked fontos személyt, és hogy még egy utolsó képet készíts a kifutópályáról. Minderről szó sincsen.
Ebben az időben most magányos és elveszett vagy, de bátor és merész. Külön szívfájdalom, hogy mi lesz a rengeteg tárggyal, ami marad. A könyveid, a dédi vázája, a nagyi varrós doboza, az a kényelmes hintaszék, amit tavaly szereztél be, egy fél vagy akár egy egész élet „gyűjtései”, a felmenőktől örökölt emlékek. Nagymamád emlékkönyve veled menne? Benne a nagyapád beírása, azok az édes kis szerelmes kriksz-krakszok. Elvinnéd a nagyi varrókészletéből azt a kis gyűszűt, ami mindig az ujján volt? Kis helyen elfér, nincs értéke legfeljebb csak neked, hiszen ezzel a kis gyűszűvel jön az ő érintése is.
Szinte mindent itt hagysz. Itt marad a sárgabarack, a nyári eper, a kapros tökfőzelék, és a túrógombóc. Itt maradnak a folyóparti séták, a balatoni nyáresték, a késő őszi lombhullató hűvös napok, a hó roppanó hangja, ahogyan a csizmád nyomot hagy benne. Itt marad a lépteitek nyoma, az első szerelem érzése, a kórház folyosója, ahol először pillantottad meg az újszülött fiad.
A régi festmény a falon, az is itt marad a többivel együtt, az a szép blondel keret is, hiába, hát hova férne? Kié lesz, ki kapja, ki viszi, kinek a lakását díszíti majd? Jobb bele se gondolni! A konyhaszekrényt, és a vitrint ki se nyisd! A bögrék és csészék, mindről tudod, mikor kivel vetted, honnan érkezett a háztartásba. Régi porcelánok, kis ezüsttalpas kristálypoharak, kettő törött, de a többi? Minden marad. Ahogy ott állsz és gondolatban próbálsz csomagolni a hosszú útra, a hosszú távolmaradásra, annak tudatában teszed, hogy visszaút sokáig nem lesz. Tudod, hogy minden egyes magad mögött hagyott tárgy sorsa, számodra már ismeretlen lesz, vagy nem lesz ráhatásod hova kerüljön.
A tárgyaknak is van lelke. Erre most ne gondolj, neked és a családodnak van lelke, csak erre kell gondolnod.
Merre indulsz? Ugyan Ausztrália a legtávolabbi ország ez igaz, mégis jó választás, mert ez az ország adja meg leghamarabb az állampolgárságot, mindössze két év. Igaz most még nem tudod, hiába az időben közelinek tűnő két év, sokáig szinte lehetetlen lesz visszalátogatni, hiszen rengeteg pénzbe kerül. Miért?
A távolság az akadálya, hogy hazautazz. Mert majd látod, hogy a megszerezett állás, a beilleszkedés nehézségei és a rettentő távolság miatt elérhetetlenül drágák lesznek a repülőjegyek egy éppen a letelepedéssel az otthonszerzéssel küszködő friss bevándorló számára. És jön talán a legnehezebb. Vajon milyen lenne az utolsó, a szeretteiddel együtt töltött ebéd, hogyan ölelnéd át a szüleidet, mit mondanátok egymásnak?
Amikor egy félreértéseken alapuló kísérlet után, először tűnt úgy, hogy a gyerekemmel megvetjük a lábunkat Ausztráliában, január első napjaiban indultunk és az ezt megelőző napokban barátok jöttek sorban, elköszönni tőlünk. A mai napig él bennem a kép, amikor elbúcsúzunk egymástól, holott mi békeidőben és biztos helyre mentünk. Mégis szívszorongató volt minden búcsú, „Vigyázzatok magatokra, sok sikert!”

Ma minden más, de évtizedekkel ezelőtt? Hogyan élték meg azok, akik nem ebben a modern világban indultak el, hanem anno 40-50 évvel ezelőtt, talán még előbb, egy sokkal, nehezebb batyuval. Abban a batyuban nem csak tárgyak voltak, más is húzta a vállukat, és vitték, sokszor éveken, évtizedeken át. Van, aki még ma is viszi.
Az 1956-os „indulásokról” sokat olvashatunk, sok ismert történet. A következő években, különösen a hetvenes éveket követően az emberek a jobb, főként szabadabb élet reményében indultak egy-egy befogadó országba, és legtöbbjüknek be is jött a csere.

Szinte minden magyar, akit megismertem, különböző lelkesedéssel ugyan, de szerette az óhazát, visszalátogatott, amint a politikai helyzet, az anyagi lehetőségei engedték, és ki-ki megtartotta, vallotta magyarságát, identitását, a Magyar Házak, magyar csoportok, egyesületek kisebb-nagyobb társaságok rendezte ünnepélyek, és megmozdulások alkalmával. Soha annyi Herendit, Zsolnayt, Matyó és mindenféle más, magyaros hímzésű terítőt nem láttam, mint kint élő magyarok házaiban, lakásaiban.
Volt egy Sydneyben élő férfi, aki talán a legközelebb állt hozzám, úgy, hogy közben olyan távol volt tőlem először csak fizikai, később lelki értelemben is, ahogyan senki más e földön. Ő volt közös félreértésünk okán, rövid ideig a férjem, és ha rágondolok, fáj a szívem. Hiszen mindketten jót akartunk, mégsem sikerülhetett.
Közel ötvenévesen lettem a „félesége”, de egyetlen képem sem maradt a fura Sydneyben kötött esküvőről, ahol egy pátoszos öreg, túlpúderezett francia nő esketett bennünket. Az esküvő napja előtt mindössze két nappal érkeztünk a gyerekemmel, így a jetleg-től bódultan mondtam ki az igent, miközben teljesen idegen emberek álltak körülöttem. Én már akkor tudtam, nagy hiba, de már nem volt visszaút. Nem csak furcsa, de szomorú dolog az, amikor szinte senkit nem ismer a „menyasszony” az esküvője napján, mert mindenki aki fontos neki, tizenezer kilométerrel messzebb él tőle.
Miért nincs képem? Ronda, haragos, igazságtalanul pocsék búcsúnk volt, mindent széttéptem, és kidobtam… ahogy ő is… Jobb volt nem emlékeznünk egymásra. De azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Harbour Bridge alatt az öbölben, ő sem él több éve már.
Amikor a férjem lett, életének utolsó 15 évét kezdte meg. Hatvanon felül, egy Mercedes hűtőkocsival járta a Sydney bevásárlóközpontjaiban és a tengerparton működő kávézókat, sütizőket. Számomra megfejthetetlen lelkierővel szállította többek között azokat a magyaros töltésű speciális angol jellegű süteményeket (pie), amelyeket a valaha volt saját catering üzeméből vett fel minden reggel. Hönig Catering. Ez állt a bejárat feletti táblán, de az üzem már régen nem volt az övé.
Amikor több.mint 20 évvel ezelőtt hozzámentem, én a szüleimet gyászoltam és gyász-dühömben hagytam el az országot, ő az akkor már 10 éve halott fiát, a régi életét, a sikereit, az elúszott vagyonát gyászolta. Nem látványosan, „csak” azzal, hogy belebetegedett, hogy depressziós és életunt lett, hogy azt hitte – ahogyan én is – hogy ebben a „közös gyászban” talpra állunk egymás segítségével. Nem így lett. Otthagytam, de lényegében ő is elhagyott, fogalmazzunk így.
Azt mondta ő már soha sem jön vissza, jó neki Ausztrália, aztán mégis nem olyan régen, itthon fejezte be a földi életét. Rezső volt az, aki jóval megismerkedésünk előtt, a hetvenes években tehetséges zenészként és ugyanolyan tehetséges kereskedőként élt Budapesten, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felpakolta a családját és Sydney-be távozott. Előtte még megízlelhette a zene örömét, dobos volt több zenekarban. Hogy ki volt ő? Talán nem bánja, hogy az ő valódi neve szerepel ebben a könyvben. Hőnig Rezsőnek hívták.
Volt egy világrengés, amely után megszületett egy zsidó fiú, akinek fogalma sem volt a származásáról, csak gimnazistaként tudta meg egy barátjától. A szülei megjárták a poklot és úgy döntöttek sem erről, sem származásukról, nem beszélnek a gyerekeiknek.
Ebben a közegben élt és nőtt fel, majd lett belőle zenész. A dob volt a hangszere és a kor, a hatvanas-hetvenes évek, bőven hoztak számára sikereket. Abban az időben számtalan formáció született, együttesek alakultak, a zenészeknek átjárása volt egyikből a másikba, és ez nem okozott törést sehol.
Így lett például a Sakk-Matt együttes tagja, amely 1968-ban alakult és tagjai között olyan nevek voltak, mint Radics Béla (szólógitár), Csuha Lajos (ritmusgitár), Harmat Albert (ének). Az együttes két évnél is rövidebb története egyfajta átmenet a beatkorszakból a rockba. Rövid ideig Demjén Ferenc is énekelt itt.

Aztán lett a Korong, az 1970-ben alakult rock együttes, amelyet az 1969. december 20-án megszűnt Sakk-Matt együttesből Csuha Lajos, (ritmusgitár, ének) Miklóska Lajos, (basszusgitár, ének) és Dancsák Gyula (szólógitár, ének) alapított. Nem sokkal ezután szállt be Rezső is, a dobos. A csapathoz tartozott még Miklós Tibor szövegíró. Ők öten hozták össze a nagyhírű Jézus Krisztus szupersztár magyarországi bemutatóját. A magyar ősbemutatón, 1972. január 18-án a címszerepet Csuha Lajos énekelte. Miklóska Lajos Júdás, és Dancsák Gyula Kajafás szólamát énekelte. A zenei alapokat is a Korong együttes adta.

Azután néhány felkérést kaptak, de amint sikeresek
lettek, a tiltott kategóriába kerültek, és ez vezetett azután végül a megszűnésükhöz is.
De köze volt Rezsőnek a Faragó Judy István nevéhez fűződő, 1973-ban alapított fura nevű Szemek, Szájak, Szívek együtteshez, vagy a Sankó Beat Group-hoz, és zenélt Komár Lászlóval is.
A sikerek mellett Rezső Budapesten megnősült, az Andrássy úti (Népköztársaság útja) nevezetes farmerboltban ügyesen kavarta a farmer businesst, majd a feleségével, annak kislányával, és a közös kisfiúkkal úgy döntöttek Sydney-be költöznek. Ott egy rokon várta őket, de a beígért támogatás nem volt elég a kezdéshez sem, így bár mindketten dolgoztak, azon törték a fejüket hogyan lehetne jobban élni.
Így jött az ötlet, az unalmas, kissé - vagy nagyon – ízetlen pie-ok, sütik magyarossá tétele.
Rezső taxizás közben számtalan kávézóban járt, ez a Sydney-i beach partok legkedveltebb üzleti vállalkozása, és rájött, hogy a kávézókban kapható szokásos angolos, fűrészporszerű pie rémesen ízetlen, így ezt a gasztro-űrt használta ki. Ezért először otthon a saját konyhájában dolgozta ki a magyaros töltelékű pitéket, és vitte kóstolásra.
Tényleg minden egy jó ötleten alapul, hiszen azok a boltok, amelyek próbaként átvették és árulták a magyaros ízű pie-okat örömmel közölték, hogy viszik, veszik ezeket a különleges ízű, magyar „pitéket”. Ha egy üzlet beindul! Előbb csak otthoni sütéssel kezdték, és az angol pie-nak nevezett tésztaféle közötti fűrészporízű és állagú ízetlen tölteléket cserélték fel magyaros, ízes töltelékre. Előbb csak néhány tálca, aztán egyre több kellett, mert egyre jobban fogyott a magyar süti. Nem sokkal később Rezső felhagyott a taxizással, a felesége sem könyvelt már kevés fizetésért, mert megszületett az üzem, a saját vállalkozás, amely ontotta a magyaros ízeket.
Egyre jobban éltek, egyre több volt a pénz, Rezsőt elnyelte az üzlet, a business, és ahogy lenni szokott sajnos, egyre távolabb kerültek egymástól ő és családtagjai. Ami a legszomorúbb, a fiától való távolság is egyre nagyobb lett. Kamaszgyerek, aki az anyjához húzott, vele beszélt meg mindent, hiszen Rezső szigorú üzletember volt és ideje se sok. Minden energiáját az üzem, a munka emésztette fel, a szeme előtt lebegett egy jövőkép, amelyben a fiáé lesz majd minden. Egyre távolabb került a családjától. Milyen szomorúan tipikus. Lehet-e az egyre jobban működő üzleti vállalkozást a család elé helyezni?
- De hiszen értetek teszem! -, ez az a mondat, ami minden hasonló helyzetben elhangzik. Ügyes volt és szorgalmas, de mindene volt a vállalkozása, a talán magának és a már régen nem élő szüleinek, a világnak, a gyerekének való bizonyításként. Miközben a gyereke jövőjét építette céltudatosan és szakadatlan munkával, apai státuszában megbukott.
Aztán egy nap, amikor rajtakapta, hogy a 17 éves fiú cigizik, vita, harag, meg nem értés, ajtócsapkodás lett a vége, és így találkozott utoljára a fiával.
Aztán csak a hír. A fiatalok egy beach parti ökörködésre indultak mozizás helyett, mert a moziban nem azt a filmet játszották, amit eredetileg meg akartak nézni. Egy hátul nyitott kisteherautóval zötykölődtek a homokos part felé, amikor egy döccenőnél, a fiú leesett. Soha senki nem akarta felgöngyölíteni - bár volt tárgyalás - miért, hogyan történt, hiszen csak bolondoztak, nevetgéltek és eközben volt egy döccenő. Az életvidám, mindenki által kedvelt, széparcú, bogárszemű fiú sosem tért magához, egy agyműtét után néhány nap múlva lekapcsolták a gépről.
Éveken át tartó kanosszajárás következett. A szülők nem találták a helyüket, a végeredmény a catering üzem eladása, egy amerikai utazás, egyre rosszabb üzleti befektetések, válás, és magány, anyagi gondok.
Itt jöttem én a képbe. Mit hittünk? Hogy majd én, aki a szüleim után sírtam minden nap, vagy ő, aki sokszor elviselhetetlen szarkazmussal elegy ironikus, önmarcangoló humorával, a gyerekét és a régi életét siratta hangtalanul, szóval, hogy majd mi „megmentjük” egymást? Esélytelen volt.
És közben zúgott az óceán a leggyönyörűbb beacheken, ahova engem is elvitt kései találkozásunk alkalmával, fújta a szél a hajam Kiama különös szikláinál, ő a sajátos humorával nevettetett, mórikálta magát a parton, de már akkor tudtam, hogy hiába. Ő maga és a lelke elveszett Sydney-ben, azon a helyen, amely az igazi sikert meghozta számára. De mást is hozott, amikor annak idején figyelmét az üzlet, a siker, a munka foglalta le, és amikor a sydney-i partok egyikén, életének legszebb „darabját”, a fiát veszítette el.
Hazajöttem, és mondjuk ki ez a döntésem, ez a házasság, ez a rossz döntés okozta életem legnagyobb veszteségét. Anyagi és lelki értelemben mindenképpen.
Később ő is Budapestre költözött. Elhozta a válási papírjainkat, előttem van, ahogyan kisétál a cég ajtaján, majd az üvegajtóból még visszaszól - Ha tudok valamiben segíteni, szólj!
Akkor azt éreztem ő lenne az utolsó, akitől segítséget kérnék. Akkor is, most is fura kettős érzelmekkel gondolok rá.
Életem legrémesebb szakaszának tanúja és szereplője, résztvevője volt, de a döntést, ahogy mindig, én hoztam meg. Azt is, hogy hozzámegyek oda, és azt is, hogy visszaszaladok ide. Rezső volt, aki egy jó szóval sosem illette, ami magyar, sosem vágyott ide vissza, aztán végül talán az itthon jobb megélhetést biztosító kint szerzett nyugdíja miatt, itthon telepedett le.
Azóta is bennem él számtalan mondata, az arca, a mindig szarkasztikus humora, és a sorsa, annak az embernek, akinek több évtizedet adott Sydney, és eközben mindent el is vett, amit adott.
Honig Catering - 398 Marion St #27 Condell Park New South Wales 2200 Australia. A cég, amely sok éven át, még az új tulajdonosok idején is a nevét viselte, már nincs. Helyén valami raktár van.
Szóval Rezső! Ott ahol most vagy éppen, elkezdheted az új üzemet megépíteni, megnyitni. A fiaddal már rég megbeszéltétek, hogy az üzlet az üzlet, a cigi az marhaság, és hogy újrakezdeni mindig érdemes…
„ Sirat szülőd, és mondja „Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!”
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.”
Vörösmarty Mihály

Túl nagy egóval egy nő alkalmatlan arra, hogy otthont teremtsen - és egy férfi alkalmatlan rá, hogy hazataláljon benne. ( Müller Péter)
Az a sokat emlegetett hirdetés a „Magyar Élet” hasábjain, sokszor visszaköszön, így most is. A hirdetésre válaszolt egy a nyugati parton, igaz a tengertől távol élő idősebb házaspár is. Olyan házaspárt ismertem meg a személyükben, akikkel tulajdonképpen sosem találkoztam, mégis fotókon és videon, láthattuk egymást, és leveleket is sűrűn írtunk egymásnak. Egyszer ugyan majdnem sikerült találkoznuk, mert a karavánjukkal és két hatalmas szőrmók kutyájukkal elindultak felénk, de félúton visszafordultak a házaspár nőtagjának eperohama miatt.
Ők Kati és Tibor, akikkel hosszú és igen tartalmas levelezésbe kezdtünk. Különös párosukban a „munkamegosztás” úgy alakult, hogy Kati diktált, míg Tibor vadul verte a billentyűket. Ugyanis Kati sem az angolt nem tanulta meg, sem a számítógépen való ügyködést, és talán volt ebben valami kissé fura fennsőbbrendűség is.
Mintha azt éreztette volna, hogy legyen megtisztelve az ország, aki őt befogadta és Tibor pedig azért mert a gondolatait legépelheti. A férfi boldogan leste a nő minden kívánságát, gépelt, videózta, fotózta, és karavánjukkal kétszer körbe autózta vele Ausztrália legszebb részeit.
Egy videofelvételen szinte érezni, ahogyan a felvételt készítő férfi lélegzetvisszafojtva várja a párja elismerő mondatait, jól csinál-e mindent, és a felvételt majd megfelelőnek találja-e. - Még egyszer! - hangzik el az erélyes felszólítás, amikor a nő a Baktérítőn átgyalogol, és nem találja jónak a róla készült felvételt.
-ÓÓÓ azok csodás jáspishegyek…- mondogatja és tudom imádta a maga választotta ország minden természeti csodáját, csak hát…az nem Magyarország volt, és nem beszéltek magyarul.
Ausztrália nyugati felén éltek, a férfi már a hetvenen is túl, a nő még csak ötvenes éveiben. Egy apró kisváros volt az otthonuk, oda vitte feleségnek a férfi a választottját. Kati, egy sokkal nagyobb és szebb magyar kisvárosból indult útnak, férjének körülrajongott asszonyának lenni.
Ugyanakkor a hely, ahol Ausztráliában laktak, a körülmények, saját elmondásuk szerint is meglehetősen szerénynek volt mondható. Még ausztrál viszonylatban is egyszerűen éltek, sokkal szerényebben, mint itthon élhettek volna.
Kati imádta Ausztrália természeti adottságait, füveit, fáit, bokrait, partjait, mindent, de csak ezt, mert egyébként különösebben nem rajongott az országért.
Későbbi életüket megtépázta és kerékbe törte egy esemény, amelynek ők maguk is tevékeny résztvevői voltak, persze akaratukon kívül. Mikor levelezni kezdtünk, már csak az a képzeletbeli harc volt az életük értelme, amelyet immár közösen vívtak a világ ellen, egy saját maguk generálta, a sorsukat meghatározó történet miatt.
Történetük kezdetén a még negyvenes évei végén járó Kati levelezés útján megtalálta párját egy tizenezer kilométerre élő férfi személyében, és meghívólevéllel landolt Ausztrália gyönyörű, néhol kissé vadregényes partjaihoz közel.
Az akkori helyzet szerint disszidens lett, olyan, aki egy darabig nem utazhat vissza a hazájába, amolyan számkivetett, mint sok ezer társa előtte, és utána jó ideig még. Addigi élete, és ő maga is sok keserűséggel, elrontott házassággal, soha meg nem születő gyerekkel, kínlódásokkal, néhol mély depresszióval volt jellemezhető.
Azonban két dolog sütött minden mondatából, minden írásából, a végtelen, szinte lángoló szerelem Magyarország, és az ugyanilyen imádat az édesanyja iránt. Mondhatnánk, és én is kérdezhetném, akkor meg? Miért hagyta mindkettőt maga mögött? Éhezett talán, kényszerítették, politikai körülmények vitték erre a lépésre?
Hogy őszinte legyek nem emlékszem a pontos okra, talán mert nem volt annyira fontos nekem. Mindenesetre neki biztosan fontos lehetett, hiszen azt a két „dolgot” hagyta maga mögött, ami számára a legértékesebb volt a világon, még kései férje teljesen behódoló szerelménél is fontosabb. Magyarországot és az édesanyját.
Kati minden levele a szép magyar nyelv körítésében, szinte tanárnői, sőt, magas fokú nyelvészeti magasságokban íródott.

Én akkoriban igyekeztem megtalálni a magam útját, hogy én is ott élhessek Ausztráliában. Leveleztünk, telefonáltunk, mindketten vadul drukkoltak, hogy kijussak, hogy letelepedjek, hogy nekem is legyen állampolgárságom, ami aztán sok mindenre jogosít, igaz kötelez is.
Vágytak arra, hogy barátok lehessünk, és egy ideig azok is voltunk, de aztán megszakadt, ma sem tudom a pontos okát. Tibor már több mint valószínű, hogy nem él, és Kati is bőven a nyolcvan felé araszol, ha ugyan nem lépte túl.
Azért kezdtem a történetükbe, hogy „elmondhassam”, két okos, értelmes ember a legjobb szándékkal is, hogyan tud pocsékul dönteni. Milyen fals eredményt hozhat a legalaposabbnak, legeredményesebbnek tűnő terv is, megfelelő ismeretek és körültekintés hiányában.
Amikor Kati a nyolcvanas években megérkezett Ausztráliába pontosan tudta, hogy idős édesanyját nem fogja magára hagyni, mindenáron kiviteti, vele és új férjével él majd az idős asszony. Erre rövidesen sort is kerítettek, a férj, hazajött és mindent elintézett, a házról, az ingóságokról is gondoskodott, azután az akkor már kilencven felé közeledő idős hölgyet a megfelelő turista útlevéllel elnavigálta Ausztráliába.
Így nemsokára egy végtelenül boldog, három fős családként éltek tovább ott, a távoli Ausztráliában. Így lettek egy család végre, az idős néni, és a két „gyerek”, Kati és Tibor. Utóbbi pedig a sok éves magány után végre egy szerető családban találta magát.
Itt a happy end ugye? Sajnos nem.
A hazaszeretet, az itthoni tájak és a magyar nyelv iránti tagadhatatlan elköteleződés, ezzel szemben az Ausztrál táj, a vadregényes utazások, a természet adta szabadság iránti mindent elsöprő vágy fura elegye dúlt Kati lelkében. Legszívesebben egész Ausztráliát elcipelte és beszuszakolta volna a magyar Alföld kellős közepébe, aztán elégedetten szemlélte volna, hogy minden a helyére került.
Fogalmam sincs lehet-e ezzel a kettősséggel hosszú távon boldogan együtt élni.
Lehet-e egyformán szeretni a magyar nyarat a pipaccsal vöröslő mezőivel, a Tisza selymes vízével, a magyar táj természetességével, szemben a mindig valami meglepetést tartogató ausztrál tájjal, az eukaliptuszok által kibocsátott kékes kipárolgás miatt elnevezett Kék-hegyekkel, a 60.000 éves múlt nyomaival a barlangrajzokon, az Uluru látványával, a vörös homokkal és kövekkel, a minden látványt elsöprő óceánpartokkal.
Lehet-e meghasonulni, annak, akinek mindkettő kell, de nem kaphatja meg csak az egyiket. Aki nem csak elfogadja az új által adott, és kapott szépeket, - ahogyan okosan teszi ezt a többi -, hanem a szívében, a lelkében nyomorúságos vággyal hajtja le a fejét minden este, mert bár holnap a jáspishegyeket nézi meg, de az otthoni meleg nyári szél, az hiányzik még ekkor is.
Kati ilyen volt, ahogy Ausztráliát nem vonszolhatta el az Alföldre, úgy Magyarországot sem húzhatta el a tengereken, óceánokon át oda, maga mellé.
Szenvedett a hiányától, szerencsétlennek érezte magát, de azért elfogadta azt, amit választott, szerény, de biztos körülményeit.
Aztán mindezt enyhíteni, ott volt végre, ha Magyarország nem is, de az édesanyja igen. Eszükbe jutott, hogy a turista vízummal immáron jó ideje kint tartózkodó mama ausztrál életét legalizálni kellene, hiszen betöltötte, sőt el is hagyta közben a kilencvenet, betegeskedhet, bármi megtörténhet.
Hivatalosan folyamodtak a hivatalos helyeken, ahol megdöbbenve tapasztalták, hogy él az országban egy személy, akinek turista vízuma hosszú ideje lejárt. A törvény erősebb minden érzelemnél, így az idős nénit életkorának vagy az adott körülményeknek a figyelembe vétele nélkül, azonnal karanténba helyezték, ahol néhány heti elzárást követően repülőre ültették, majd a hivatalos folyamat végén, egy kísérővel - bármilyen borzasztó is a szó - , visszatoloncolták Magyarországra.
Ki volt hibás, arról hiába már minden szó. Talán a törvényt betartó hivatalnokok, akik közül egy sem kivételezett, nem vizsgált körülményeket, hanem tartotta magát ahhoz, amit a törvény előír? Nem lehetnek kivételek – mondta nekem egyszer valaki, akinek meséltem a történetről – hiszen akkor se eleje se vége nem lenne az ilyen eseteknek.
A néni hazautazását követően nem sokkal elhunyt egy szeretetotthonban, lévén senkije és semmije sem maradt Magyarországon. A házaspár minden fórumon esdekelt a néni hazautazása előtt és után is, de a törvények betartása alól senki nem adott felmentést.
Ami utána jött – és én már jóval ezután ismertem meg őket – az csupán egy cél volt, a szerintük véresen igazságtalan ausztrál törvények, az édesanya „meggyilkolása” (ők használták ezt a szót minden fórumon), és a történetük ismertté tétele. Minden napjukat ez tette ki, ez vált fontossá, lényegessé. Igyekeztek túlélni az egészet, amely nem is tudom elképzelhető-e normál ésszel.
A mama halála után minden napjukat ez az eset, és annak leírása, interneten való közzététele tette ki, hiszen elképzelni is nehéz mit élhetett át az idős néni nyelvtudás nélkül, egy idegen országban, elzárva a lányától, mialatt ők Kati és a férje kilincseltek, írtak, beszéltek, kértek, könyörögtek minden létező helyen, és fórumon, de eredmény nélkül.
Sosem mertem megkérdezni, miért nem utaztak az idős mama után, miért nem utazott vele vissza Kati. Tudom a pénzük sem volt sok, a lehetőségeik is korlátozottak voltak, és nem volt, akkor többezer dollárjuk, hogy Kati hazarepüljön.
Döntés. Milyen beszélő is ez a magyar nyelv, mindig rájövök, szinte olyan akár a számok világa. Beszél, és logikája van. Arról írtam, hogy egy sorsfordító döntésben határozni mekkora felelősség, hiszen egy elhatározás talán mindent DÖNT és borít.
Katinak igaza volt! A legszebben magyarul tudom kifejezni, lám még ezt is.

Valamikor egy régi-régi nyárban, huszonévesen, ültem a Velencei tó melletti kis házunk udvarán, amikor megláttam, hogy a kerítésen túl, az utcán felénk tart egy szüleim korabeli házaspár és velük jön egy fiatal fiú. Olyan türkiz színű szemek senkinek a világon nem voltak, mint neki! Akkor találkoztam vele először, és hogy őszinte legyek a következő néhány alkalommal már csak sok év múlva láttam őt, amikor hazalátogatott Ausztráliából.
Viszont rengeteget hallottam róla, mert a szülei a szüleim ismerősei voltak, így az élete jó néhány részletét ismertem.
Újra és újra megdöbbenek attól, hogy milyen sokunkat – engem is – vitt jó vagy rossz útra, sikeres vagy sikertelen pályára az állandó megfelelés és bizonyítás utáni vágy, kényszer. Ő tehetséges, és jó volt a szakmájában, de csak Ausztráliában sikerült a csúcsra járatnia, ott érte el a sikereit.
Nem nagy durranás arra rájönni, hogy az állandó elégedetlenség előre visz, de „rossz csillagállásnál” csak hátráltat, sőt, bárki elkövethet végzetesen nagy hibákat, hullámzó elégedetlenségében.
Jancsit még jóval Ausztráliába való költözése előtt hatalmába kerítette a vágy, hogy valami olyan történjen vele, ami miatt majd büszke lesz rá valaki. Kinek akarhat egy fiatal, jóképű, szép szemű, de sorsával elégedetlen fiú bizonyítani? Amiért egy lány az apjának, úgy egy fiú az anyjának.
Jancsi édesanyja ugyanis sokoldalú, okos, intelligens asszony volt, jó családból, de már nehéz életkörülmények közül került a házasságba, és igyekezett a családja számára a lehető legtöbbet előteremteni. Eközben, a vidám és jó humorú, ám nem túl rátermett férje helyett is helyt állt egész életében. Lényegében Jancsi anyja volt a férfi a családban, aki tervezett, aki véghezvitt, aki kihajtott mindent az élettől, amire lehetősége nyílt.
Jancsi az apja természetét örökölte inkább, ugyanaz a vidám, HumorHerold volt, akinek a szája szegletében mindig ott ült a mosoly, mindig volt egy jópofa története.
Mindkettőjüket szerették az emberek, bár Jancsi a benne feszülő elégedetlenség miatt sokkal balhésabb volt, mint az édesapja. Ha kicsit több alkohol került elé, bátrabb, még nagyobb hangú és még „okosabb” lett. Ahogy lenni szokott, ennek nem mindig volt jó vége. Míg édesapja, aki jóval könnyebben vette az egész életet, vidám bohémmá vált az alkohol hatására, de a fiában néhány pohár után, valami örök elégedetlenség, hangos hőbörgés lett csak.
Aztán egyszer csak megházasodott, nem is rosszul, aztán elvált, nagyon rosszul. Közel a harminchoz a válást követően visszakerült a szülei lakásába, a régi otthonába és még elégedetlenebb lett. Összetörten lézengett, nehéz volt vele egy fedél alatt. Ott tombolt benne a tudat, hogy a házassága sem sikerült, megint valami, ami nem jött össze. Így aztán még kevésbé volt jó az apját, és őt is tettekben, ügyességben kenterbe verő anyja szeme előtt lennie.
Aztán a sors közbeszólt. Egy régi, szinte gyerekkori szerelem jött haza a szüleivel látogatóba Ausztráliából.
A lánynak mindig is tetszett a szép szemű fiú, és Jancsinak sem volt közömbös a lány, így aztán azonnal szerelembe estek. Jancsi nagyon rövid időn belül ott volt a világ másik felén férjként.
Itthon hagyta a lakást, amelyben a szüleivel élt, itthon végre mindent, ami a sikertelenségeivel volt kikövezve, itthon maradtak a barátok és itthon az a pici lány, aki a rosszul sikerült házasságában született.
Emlékszem, amikor elment, talán pont másnap volt nálunk az édesanyja látogatóban. Én annyira együtt éreztem vele, amiért elment a fia, hogy már előkészítettem a walkmant, benne egy dallal, és a fülére illesztettem a fejhallgatót. Vártam mi történik. Ült a cserépkályha mellett, meghallgatta a dalt és nem szólt semmit. Jobban bírta, mint én a nagy együtt érző, aki az akkori helyzetükben oly találónak éreztem a szöveget.
Mit is mondhatnék még,
Hiszen mindent tudsz rég;
Ami titkom csak volt,
Már régen tiéd...
Az első szavamat, azt is csak te hallottad,-
Csak a tiéd...
Te vagy minden játék,
Te vagy minden, ami szép;
Ha bántanak még,
Csak te vagy, aki véd...
És neked fáj a szó, mikor rólam szól, s nem jó,-
Nem szép...
…….
Mama, indulnom kell, tudod, vár egy másik hely,-
Mit is mondhatnék, itt a szó már nem elég...
Mama, indulnom kell, ide nem kísérhetsz el,-
Ott már várnak rég,-
Ne sírj, kérlek ne sírj!
( Emberek zenekar- Mama)
A várt hatás elmaradt. Nem értettem, én szottyosra sírtam volna magam, de ő tartotta magát. Vajon közel húsz évvel később, ha meghallgatja újra ezt a dalt, mit mondott volna?
Jancsi elindult hát, és ott a távolban gyorsan magára talált. Persze az első időkben, míg a feleség reggelente dolgozni indult, ő csak a ház körül tett-vett, férfiként megviselte az, hogy nincs saját jövedelme, munkája.
De azután ahogy a szabályok és törvények megengedték, munkát kapott ő is, és jöttek a hírek, egyre nagyobb és jobb autókról, utazásokról, boldog pillanatokról, szerelemről, boldogságról. A szülők megnyugodtak, igaz ott a távolban van, de végre boldog.
Az a mély hangú süvöltés, amit ha megemelte a hangját vitt a szél, amit olyan idegesítőnek talált az édesanyja, már távolivá lett. A harmincas fiú megoldotta végre azt, amit már addig is kellett volna. A saját életét. A szobáját az utazása után azonnal szétverték, a falat megbontották és egy kényelmes konyha része lett. Úgysem jön vissza!

Jancsi sikeres vállalkozásba kezdett a feleségével, és a csillagos ég volt a határ. Sok munka, kemény munka volt az övé, de pénz, siker, és megbecsülés övezte. Olyan vállalkozása volt, amivel sokat kellett utaznia, és a vásárokon, különleges hangulatú bemutatóival kápráztatta el a nézőit, későbbi vásárlóit.
A fűszerekkel úgy bánt, mint egy mágus és a keze alatt sültek az ínycsiklandozó ételek. A munka gyümölcse pedig az erősödő üzlet, az ismertség, az egyre több eladás lett. Nagyvárosokban, óriási vásárokon igazi show-man volt, aki saját szabadalmát, saját cégét, saját munkáját mutatta be a rá jellemző intenzív odaadással, humorral és a jellegzetes orgánumú dörgő hanggal! Imádták. Ő pedig imádta, hogy imádják!
Egyre több utazás, egyre látványosabb élet, egyre több színes fotó mutatta egyre színesebb életüket. Ha itthon volt, mindenkit meghívott, adott, ajándékozott, nem kivagyiságból költötte a pénzét, nála önzetlenebb barát kevés volt. Végre megmutathatta, hogy neki is sikerült!
Akkor még talán nem lehetett megfogalmazni, hogy az évek alatt valamiért egy olyan „barátot” gyűjtött be, amelyet depressziónak nevezünk, és amihez az alkohol is csatlakozott. Ez utóbbi volt a legkitartóbb.
Sok éven át, mindennapjait a kettősség jellemezte.
Munka, siker, hajtás, utazás, móka, kacagás, majd letargia, bánat, még több bizonyítás iránti vágy, ezzel együtt a maró elégedetlenség saját magával, a körülötte lévőkkel, mindenkivel szemben. Terápia, többhetes gyógyító kúra, egy kis javulás, aztán újra kezdődött minden elölről.
Mégis, már csak megszokásból is, újabb utazások következtek, még a halála előtt is. Már a vállalkozás nem repült, már költözés előtt álltak, már nem volt minden olyan napfényes, tudtuk, egyre kevesebb a valódi öröm, az igazi mosoly. A türkiz szem egyre törtebb, törődöttebb lett, egyre mélyebb és fájdalmasabb lett a szemében megülő kékség. Aztán úgy tűnt eldöntötte, hogy befejezi. Itthon remélt még megnyugvást, de idős szülei nem tudták felvállalni a váratlan kitöréseit, a hangos szavakat, amik ezt kísérték. Nem fogadták, a bizonytalan lelkű fiút. Így hát maradt, és bár szeretett volna, mégsem jött haza.
Közben a környezete is belefáradt már, megtört ezekben a kilátástalan hétköznapokban, ahol már nem voltak ünnepek. A felesége is, aki a vidám, mindig mosolygó fiút ismerte meg, ő is belefáradt. Ausztrália egész kék égboltja, összes óceánja kevés volt már a boldogsághoz.
Jancsi úgy érezte, hogy magára maradt. Hiába voltak körülötte sokan, hiába szerették őt, ő már egyáltalán nem szerette saját magát, és egyre kevésbé hitte el, hogy szeretik. Azt érezte, valamit megint nem csinált jól, valami megint nem sikerült, pedig sokáig úgy tűnt, most végre minden jó lesz!
Talán nem figyelt jól, talán nem volt elég következetes, talán nem volt elég takarékos, vagy ki tudja hol csúszott el megint - erre gondolt minden nap. Ráadásul ennek a nehéz időszaknak kísérője lett egy hirtelen jött anyagi bizonytalanság is, amelyet már végképp nem tudott feldolgozni. Eleinte megoldásokat keresett, aztán végképp feladta.
Olyan baráttal vigasztalódott, az itallal, amellyel nem kellett volna. Azzal, amellyel sajnos már előtte is sokszor kereste a vigaszt, így a végén, ez a „barát” segítette át egy másik, egy remélem békésebb és újra napfényesebb világba.
Mikor néhány éve a közösségi oldalon megláttam a felesége bejegyzését, az időeltolódás miatt itt már késő este volt. Feljajdultam, nem akartam elhinni. Így tudtam meg, hogy a valaha mosolygó szemű fiú, a világot járt és a világgal hadakozó srác, aki mindenkinek csak adott és sosem kért semmit, már odaát van.
Igaz kért. A végén, nyugalmat, egy kis pihenést, valamit, amit csak otthonról kaphat meg az ember, amíg élnek a szülei. Nincs jogom ítélkezni, hogy a két idős ember miért nem adta meg neki ezt a kis nyugalmat itt, a kinti élethez képest szürke környezetben. Nem akarták kitenni magukat vitáknak, kiabálásoknak, egy nehéz, depresszív, alkohol problémákkal küzdő ember nyűgeinek, bár ez az ember az egyetlen fiúk volt. Hogy itt a régi lakásban vajon megtalálta volna azt a kis nyugalmat, amit keresett, amitől újrakezdést remélt? Ki tudja!
Egész életében elégedetlen volt magával, azt várta, hogy mindenki, mindig szeresse őt, hiszen ő is szeretett mindenkit. Azt gondolta lesz egy hely, ahol a sok napfény, a lehetőségek, a felesége, a szerelem, mindent megold. A végén, amikor rájött hiába minden, mert vele van a baj, saját magával kellene barátságot kötni, akkor visszavágyott oda, ahol minden elkezdődött. Haza a szüleihez. Talán az is már késő lett volna, ki tudja!
Furamód nem voltunk szoros barátságban, mégis az egyik legfájóbb nekem az ő halála. Hiszen hallomásból, ritka, de mégis baráti találkozásaink alkalmával, közösségi oldalakon való üzeneteiből jobban ismertem, mint azt a halála előtt gondoltam volna.
Ha becsukom a szemem és a türkiz szemét látom, arra gondolok, egész Ausztrália kevés volt az örökké keresett, vagy soha meg nem talált boldogságához, amely ugyan sokszor ott ült mellette, de mégsem volt elég neki.
Lehet nagy szavak, de valahol Magyarország és Ausztrália között lebegett, a múltban és a jelenben, térben és időben, néha a jövőben, de mégsem találta a helyét.
Az édesapja erősen spirituális gondolkodása szerint Jancsi sokáig, abban a számunkra ismeretlen másik dimenzióban nézte a saját életfilmjét, nézte hónapokon át, amíg meg nem értette a tetteit, mások tetteit, egész földi életének lényegét. Aztán egyszer végre minden a helyére került. Talán így volt.
2011 januárjában, hét évvel a halála előtt, szakadozott magyarsággal még így írt a közösségi oldalon keresztül, valami nyüglődésem miatt, engem vigasztalva:
meg vagyunk koszi , most jon majd a pihi !!!6 HET szabi !!! 1 honap del azsiai utazas hajoval es szarazon az uzlet jol megy. miert nem varod a karacsonyt , felejts el mindent ami rossz ...!!! Az elet csodalatos , a tobbi csak aprosag amin tul kell esni
2018-ban néhány hónappal a halála előtt így tervezgetett, és így próbált egy kapcsolatom szétesése után engem erősíteni:
Marcius vegen hazaugrok 7 napra
Az elet rovid es pl.en mar csak egyre jobban kivanom a csondes eletet. Meg kell talalnod a belso bekesseget es ez nagyon nehez. A nyugi csak rajtad mulik ,ha nyitott vagy a hulyesegekre akkor bele huz a mocsarba. Az onerzet ilyenkor mar nagy luxus.Nem tanultal az elettol ?
Latod tudod Te h mit kellene csinalnod , csak valahogy mindig rossz vaganyra tevedsz
A rossz vágány végül ő elé került. Azóta eltelt néhány év. Innen üzenem Jancsinak, akinek a felé irányuló szeretet mindig kevésnek bizonyult, és akinek ahogy írtam egész Ausztrália összes szépsége kevés volt, ahhoz, hogy feledni tudjon valamit, amit megfogalmazni sem tudott pontosan.
Sokkal szürkébb az ausztrál és a magyar ég is nélküled! Hiába, hogy elmentél, a hangod, az a dörgő, mély, a nevetésed, az élettel teli, az megmaradt nekünk.

Azok közül való volt, akiket egy hirdetés miatt ismertem meg.
A hirdetés nagyjából arról szólt, hogy én a gyerekemet egyedül nevelő nő, szeretném megtudni milyen az élet ott a távolban. A szövegben kértem, hogy valaki leheljen bele a borítékba egy kis ausztrál meleg levegőt és küldje el nekem. A hirdetés bekerült a „Magyar Élet” című lapba, a kint élő magyarok hetilapjába, és a válaszlevelek között ott volt az övé is.
Péterrel hosszas levelezésbe kezdtünk. Érezhető volt, hogy az akkori életszakaszában kissé magányos, hogy sok mondanivalója van, - ahogyan nekem is - nincs kivel megosztania a gondolatait, így hát írtunk, írtunk egyre csak írtuk a leveleket.
1998-ban az internet nem volt a hétköznapjaink része, a telefonbeszélgetés drága dolognak számított, maradt a levelezés. Őskor tudom, mégis mennyivel romantikusabb volt, mint ma egy email. Mennyivel izgalmasabb volt várni a postával küldött, akár heteken át úton lévő, egy ismeretlen ország bélyegeivel teleragasztott borítékot, benne a levéllel.
Mikor kiderült, hogy a levelezésnél akár több is lehet, akkor átcsaptunk a magnókazetták küldözgetésébe. A kazettákra kerültek a gondolatok, üzenetek és mentek a túlpartra óceánokon át utazva. Izgalmas volt hallani a hangját, izgalmas volt nekem elküldeni az én hangomat. Jöttek-mentek a fényképek is, és kiderült talán mindketten ugyanazt akarjuk, családot. Ki-ki a maga csalódásai, érzelmi viharai után akart révbe érni. Örömmel vette tudomásul, hogy készen kap egy 12 és fél éves fiút is ebben a családépítésben.
Aztán megismertem őt. Kiutaztunk egy rövid időre a gyerekemmel hozzá, és bár minden úgy volt, ahogy mondtuk egymásnak, mégsem lett belőle happy and. Hogy miért? Mindketten máshogyan akartunk nekifogni, én hosszú, hivatalos, itthonról való nekifutással, ő azt akarta azonnal maradjunk ott. Mindkettő kivitelezhetetlennek tűnt, nekem az ő verziója, neki az enyém. Remélem Péter ma boldog, megtalálta azt, akivel érdemes és lehetséges volt újrakezdeni. Ki volt ő?
Fiatalos, sportos, negyvenes, őszülő halántékkal. Ott élt a távolban egyfajta szerény élethelyzetben, de boldogan, mert szerette az új életét. Azt, amelyet nem olyan nagyon régen cserélt fel egy budapesti életről, egy sydney-ire.
Olyan férfiról lesz szó, aki, amikor megismertem nagyjából 15 éve élt Ausztráliában. Szeretett ott élni, mert imádta a szabadságot, a természetet, azt, hogy ha nem is gazdag, mégis végre egyenlőbbnek érezte magát sokkal inkább, mint itthoni életében bármikor.
Egyszerű munkásemberek egyszerű fia, aki a nővére után ment ki a távoli országba. Ő is vágyta a jót, amiről a nővére levelei szóltak, ő is szerette volna megélni azt a sok szépet, amiről a nővére írt, vagy hosszasan beszélt, amikor itthon találkoztak. - Miért ne mennék?- Kérdezte magától, - hiszen a munkától nem félek! -, és ahogy a nővére mesélte OTT igazán lehet jutni ötről a hatra.
Itthon? Esélye sincs. Úgy gondolta. Az a kis külvárosi lakás, amiben felnőtt, és amiben már csak ketten éltek az apjával, az a külvárosi élet, biztosan tudta, hogy nem lehet a jövője. Tudta, hogy már harminc elmúlt, egy rossz és rövid házassággal maga mögött, ugyan mire várjon? Gondolt egyet, és megírta a nővérének, hogy menni fog.
A túlsó partról csak nyafogás, húzódozás volt a válasz, a sógora sem volt boldog. Hivatkoztak a gyerekeikre, hogy nem fogják hosszú időn át dajkálni őt harmadik gyerekként, és a vége az lett, hogy maradjon a fenekén, jó lesz neki itt Budapesten, ha édesapjuk meghal, úgyis övé lesz a lakás. A nővére nagylelkűen lemondott róla és a sógor is vadul bólogatott. Mindegy, csak maradjon!
De nem maradt. Összespórolta a repülőjegyet, kicsit feltankolta magát némi dollárral, és egy verőfényes napon landolt vele a gép.
A repülőtéren a kényszeredetten mosolygó család várta, nem volt mit tenni, megérkezett. Hazavitték, kicsit etették, itatták, „dajkálták”, aztán szélnek eresztették.
Na, jó, addigra állása volt, apró, de kényelmes bérelt lakása, igaz kocsira nem telt, de őt ez nem érdekelte.
Görkorcsolyát vett, és a sydney-i parkokban suhant fel és alá, újra élte a gyerekkorát, vagy talán egy másik, ismeretlen, soha meg nem történt gyerekkort. Valami olyat, amiben görkorcsolya, tengerpart, és bíztató jövő is szerepelt. Felcsatolta a korikat és huss, már száguldott vele a nyolc kerék. Ha már kocsi nincs, legalább így! Volt egy menő napszemüvege, úgy érezte övé a világ!
Mikor az apja halála után hazautazott, szinte szégyellte, milyen szürke és milyen színtelen volt az élete ott abban a kis lakásban. Aztán láss csodát, ha nem is neki, de a nővére családjának őrült szerencséje lett. Hatalmas pénzt nyertek az ausztrál Lottón, olyat, amitől egy hétköznapi ember dob egy hátast.
Azonnal házcsere, új ruhák, új autók, a nap még erősebben sütötte őket, Péter pedig együtt örült velük. Istenem, - gondolta -, na, jó én csak egy kerékkötő vagyok, de azért egy ekkora nyereményből nekem is jut talán valami! Valami, amitől igazán beindulhat az életem. - Ezt gondolta.
A nővérének azonban eszébe se jutott, hogy pénzzel segítse az öccsét. Nem lett vita. Péter csöndesen tűnt el az életükből, ők pedig fellélegezhettek. Végre! Olyan kínos volt! Mit gondolt egyáltalán? Minek jött ki? Nem volt neki jó otthon?
Péter tovább élte az életét, jó munkaerő volt, megbízható ember, és még mindig azt érezte, bárhogy is van, ő ugyanolyan, mint bárki más, egyenlőbb az egyenlőnél, sokkal inkább, mint otthon valaha volt. Igaz, néha este, a bérelt lakásban, akár volt vele valaki, akár egyedül élt, arra a régi szürke kis színtelen lakásra gondolt, amiben felnőtt, amit később eladott. Néhány aranylánc lett belőle, egy a nyakán lógott mindig, emlékeztetve arra, honnan jött.
Fura mód mindig szomorú volt a tekintete, olyan, mintha azt mondaná: - Én mindent megteszek, dolgozom, és igyekszem, ahogy tőlem telik, de valami mégsem gömbölyű!
Amikor a rosszul sikerült rövid útról hazaérkeztünk, egy darabig képeslapokat küldött azokról a helyekről, ahol közösen sétáltunk. Jött lap a Bondi napsütötte partjáról, a lapon rosszkedvű szöveggel: - Itt járok, ahol nemrég még együtt, de már csak én, egyedül…
Aztán megtudtam rövid idő múlva már nem volt egyedül. Sok év eltelt azóta. Úgy tudom ma valahol Magyarországon él. Biztos vagyok benne, hogy a házának falait, amelyben most él, vidám színekkel festették le, a kert harsogó színű tarka virágokkal teli, még a kerítés is színes.
Álmában talán a szüleivel álmodik, és amint elalszik, álmai nyári estjein ott ülnek vele, a tarka színekkel körülvett verandán, és büszkén néznek rá. - Ő a mi fiúnk! – mondják.
Közben a lányukra, talán nem is gondolnak.

Régen látott, mindig vidám barátaim mondták
-Találkozz vele! Olyan kedves öregúr, nem bánod meg, ha megismered!
És tényleg nem bántam. Hófehér hajú, de mozgásában friss, farmert viselő fiatalos, igazi úr volt minden mozdulatában.
Még 1956-ban távozott Magyarországról, így azok közé a magyarok közé tartozott, akik magyarságukat büszkén és méltósággal őrzik, hiszen a távolban pláne megszépül minden régi emlék, akár jó, akár rossz.
Ő is megjárta a hadak, azaz Ausztrália tájait, vagy inkább útjait. Mégis az övé amolyan sikertörténet volt, jó darabig. Jól nősült, gazdag lányt vett feleségül, boldogan éltek és három szép gyerekük született. Tehetséges mérnökként gyorsan haladt a ranglétrán, szépen keresett, ragyogóan élt a családjával, az ő élete valóban olyan igazi, napfényes, ausztrál élet volt. A fővárosban éltek, az egyik lejobb negyedben, elegáns környezetben, szép nagy házban.
Egészen addig, míg egy váratlan fordulattal feleségének egy régi budapesti barátnője lett a vendégük hosszabb időre. Az előre semmit sem sejtő feleség meghívta egy magyar barátnőjét, töltsön el náluk néhány hetet. Jókat beszélgetnek majd, ott lesz a népes család is, kirándulgatnak, élvezik a szép környezetet, szóval a barátnő nem sokat teketóriázott, indult és érkezett.
Vannak férfiak, akik egész életükben vadásznak, és nem hagynak ki egy lehetséges vadat sem, rámozdulnak minden mozgó női célpontra. A szűkebb és tágabban vett környezetük így fogadja el őket. „Ő már csak ilyen”, mondja a feleség, a család, a barátok. Legtöbbször több a flört, mint a valós megmérettetés, de sokszor, ha a házasságok nem is borulnak, de inog az alap, majdnem dől a ház. Van jó néhány eset, ahol nem csak dől, szinte robban az addig szépen felépített, néhol ingoványos, néhol biztos, stabil talajra épített otthon.

Ugyanakkor vannak azok a férfiak, akik egész életükben hű férjek, gyerekeik példaképei, szerető családapák, akik bár kissé unalmasak, de a környék összes nője az ő feleségeiket irigyeli. Hiszen a feleség velük örökké biztonságban van, a férj nem csapodár, nem kell tartani sírós, veszekedős estéktől, nem jelenik meg a rém, a válás szelleme, nem kell magyarázkodni a gyerekeknek, hol van a papa.
Ők az abszolút családcentrikus férfiak, és nincs az a nő, akiért a megszerzett nyugalmukat feladnák.
István is ilyen volt egészen addig, amíg be nem lépett az otthonába, a feleség magyar barátnője.
Ott vége volt mindennek. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, és a közösen töltött idő csak tovább gerjesztette a vágyat, ráadásul a fogadó oldalon ugyanúgy.
Olyan erővel zúdult rájuk a nagybetűs szerelem, hogy egyikük sem volt képes ellépni előle. István közelített a hetvenhez, és a nő sem volt ifjú lányka.
István egész addigi, kötelességtudó talán éppen visszafojtott vágyakkal teli élete ott, abban a kapcsolatban tetőzött, és úgy, hogy egyikük sem tudta féken tartani sem az érzelmeket, sem az eseményeket. István döntött, azaz mindent borított, elhagyta a családot, és a nővel új életet akart kezdeni itthon Magyarországon. Az sem zavarta, hogy a felesége beadta a válópert, és az ügyvéd hiába figyelmeztette Istvánt, hogy ne jöjjön ki a válásból üres kézzel, ő Grál lovagként mindenről lemondott, loholt haza az új szerelemmel. Tudta, hogy jól él majd itthon, a meglehetősen jó ausztrál nyugdíjából.
Csapot-papot hátrahagyva, csak egy cél lebegett a szeme előtt, boldognak lenni mindegy milyen áron, és mindegy hány évesen.
A felesége összeomlott, a gyerekei elfordultak tőle, az anyósa pedig azt mondta, hogy még a lányát is kiátkozza, és a gazdag örökségből kitagadja, ha valaha visszafogadja őt ezek után. Mit érdekelte ez Istvánt, futott Magyarországra a szerelem után.
Aztán beütött a krach, valahogy itt már nem működött a dolog. Döcögősen ment, se neki, se a másiknak nem okozott annyi örömet, mint ott, akkor, a kezdettekkor. Talán a fellángolás, a helyzet izgalma és pikantériája volt olyan vonzó. Talán a nagyvonalú életvitel, a gyönyörű környezet megszépítette a valóságot. Talán a hirtelen, de túl későn jött vágy, az öröm, hogy ezt így is lehet, a kapuzárás utáni érzelmek túlcsordulása, a fene se tudja, mivel lehet magyarázni, de vége lett. A kapcsolat becsődölt, István pedig nem sokkal Magyarországra érkezése után visszautazott Ausztráliába.
Még nem telt el olyan sok idő, ezért azt hitte van bocsánat. Megpróbálta volna újra a régi asszonnyal, immár bűnbánóan, de a volt feleség duplán volt csalódott és haragos, hiszen nemcsak a férje, de a barátnője is „megcsalta”.
Addigra már elváltak, már mindenki tudta a megalázó történetet, így szóba se jött a kibékülés. Sőt, amit István nem gondolt volna, a volt feleség a minimális kommunikációra sem volt hajlandó, teljesen megszakította a kapcsolatot Istvánnal, és teljes hírzárlatot rendelt el a három felnőtt gyerekkel és azok családjával kapcsolatban is.
István néhány hónap leforgása alatt megjárta a mennyet és a poklot. Kiegyensúlyozott békés családapából, férjből, csapodár szeretővé lett, aztán meg számkivetett, otthontalan férfivá.
Többé sem a büszkeségében, érzelmeiben sértett feleség, sem a már felnőtt gyerekei nem kegyelmeztek és nem bocsátottak meg neki.
A valaha volt közös házukba nem térhetett vissza, ő semmit sem kért a váláskor, így lényegében a régi munkahelye és az állam megsegítésével jutott egy kis bérelt ingatlanhoz, amelyben elkezdte immár egyedülállóként, közel a hetvenhez, új, család nélküli életét. Mintha az előtte való több évtized meg se történt volna.
Mikor megismertem elmesélte, hogy a legidősebb gyereke, a nagyobb fia, titokban, néhány percre néha hajlandó vele találkozni, annak tudatában, hogy ha a család megtudná, sem a felesége, sem az anyja nem bocsátana meg neki sem. Néhány az apjával töltött perc, pár sietős, kapkodó mondat csupán, ennyi, amire hajlandó volt, azt is ritkán. István sem a fia, sem a lánya gyerekeit nem láthatta többet, az unokáit is eltiltották tőle. A legkeményebb a menye volt, aki talán a jövőtől félve, hogy még vele is megeshet ilyesmi, vagy simán női szolidaritásól, vagy a nagyanyós lehetséges örökségét szem előtt tartva tiltotta el a nagyapától az unokáit.
A másik gyereke, a lánya egyáltalán nem állt Istvánnal soha többé szóba.
Egy öröme azért mégis maradt a hűtlen csábítónak, mert a legkisebb gyereke, valamiért vele érzett, ő volt az egyetlen, aki elfogadta a döntését is, és a helyzetet is, amibe sodródott. Így ő lett az egyetlen vigasza és támasza.
Talán nem véletlen, hogy a legkisebb, a jóképű, karrierjében teljes férfi, hirdette és élte az apja talán soha ki nem mondott szabadságvágyát. Amikor István büszkén mutatta a fia képeit, az izmos, láthatóan boldog férfi egy dögös motoron ült, és olyan érzésem volt, ő lesz az, aki István helyett megéli majd azt az életet, amit talán ő is szeretett volna magának, valamikor régen.
István végül a foglalkozásából adódó, kinti viszonylatban is említésre méltó nyugdíjából élt, minden évben hazalátogatott, utazgatott határon innen és túl, eközben méltósággal viselte egész életében való egyetlen, de példátlanul rossz döntését.
Igaz végre szabad volt, olyan szabad amilyennek a válása előtt sosem mert lenni. Nagy ára volt, de ki tudja bánta-e igazán.

Vannak azok a férfinevek, amelyek a jó pesti viccekben rendszeresen szerepelnek. Ilyen a Jenő is. Pedig a Jókai regényben a „Kőszívű ember fiai”-ban vezető szerepe volt az ezzel a névvel induló szereplőnek, Baradlay Jenőnek. A most következő Jenőnek az élete sokkal bonyolultabb volt a tragikus Jókai hősnél.
Édesanyja a legidősebb és talán legszebb lány volt a családban. Gyorsan férjhez ment, bár állítólag a Duna melletti uradalom tulajdonosa is szemet vetett rá. Három gyereke született aztán elvált, vagy özvegy lett, nem tudom, de az tény, hogy a legkisebb, a negyedik gyereke Jenő már házasságon kívül született, amolyan igazi szerelemgyerekként. A kisfiú apa nélkül nőtt fel, még házasságban született testvérei jóval idősebbek voltak nála, így ez a kisfiú lett az édesanyja szemefénye.
Jenő nálam közel tíz évvel volt idősebb, így én úgy 1970. táján szájtáti kamaszként figyeltem a minden nő által favorizált Jenőt, és akkori barátnőjét, Verát. Ámulva hallgattam, hogy Verának 10 forró nadrágot varrtak, ráadásul az egyiket műbőrből. Hihetetlen történetnek számított, hogy egy hosszú hajú, vékony, manöken alkatú lánynak a hetvenes években 10 forró nadrágja van.
Nekem egy volt, és az se volt műbőr. Jenő megtanult varrni. Kénytelen volt, mert olyan szegények voltak az anyukájával, mint a templom egere. Teri néni takarítani járt, finoman szólva is alulöltözött volt, nem egyszer láttuk az ezerszer megstoppolt harisnyájában, szedett-vedett kabátjában őt, de eközben a fia főiskolára járt, nyelvet tanult, és úgy öltözött, mint egy belvárosi úrifiú.
Jenő dolgozott, minden munkát elvállalt, hogy megvehesse az anyagot ahhoz az inghez, öltönyhöz, amit aztán saját magának megvarrt. Egyik bátyja a Nemzeti Színház szabója volt, talán ő tanította meg profi módon varrni. Jenő fiatal volt, zavarta a szegénységük és egyszerűen igyekezett nemcsak értelmes jóképű, de jól öltözött fiú látszatát is kelteni.

Teri néni egyik húga volt anyukám barátnője. Ő mesélte, hogy egy alkalommal – az ötvenes évek eleje táján – a munkahelyén egyszer csak bejött egy férfi, végig loholt az egymásba nyíló irodahelységeken, mert valami szállítmánynak hozta az iratait. Letette az iratot az asztalra és távozott. Akkor bukott le. Ugyanis Teri néni húga azonnal felismerte az akkor évek óta a felelősség elől bujkáló, álnéven szereplő férfit. Onnantól lett bírói úton Jenőnek apja, persze ez a regényekben sokkal romantikusabb, de Jenő életében csak egy vezetéknevet hozott a hirtelen jött apaság.
Jenő okos, férfias, modern felnőtt lett, és egyre nehezebben viselte az anyja kínlódását, azt hogy a Lövölde tér közeli ház legfelső emeletén, a gangon a legutolsó apró kis lakásban éltek, hogy hiába tanult meg varrni, hiába volt főiskolai végzettsége, tudta ebből az életből itt nem nagyon lesz kiút, márpedig ő jól, jobban akart élni. Mindenáron meg akart pattanni, nyugatra akart szökni.
Mintha ma lenne az a régi nyári hétvége, ahol a nagynénje és férje nyaralójában feltűnt Jenő. A szokásos delejes tekintet, örök nevetés, a dús haj és szemöldök, a minden nőnek tetsző Jenő. A telken a fákba folyton beleakadt a tollas, ezért a ház elé a betonútra mentünk, és vihogva játszottunk én, a kajlán nyakigláb kamasz és Jenő.
Ő kinevetett, hiszen kajla voltam tényleg és még csak nyomokban nő, de nem tudtam, hogy ez volt az utolsó látogatása, mert még azon a nyáron meglépett. A három napos bécsi útról sose jött vissza. Teri néni zokogott, éveken át kesergett, de megértette miért ment el a „Jenőke”.
Jenő Norvégiában, Osloban telepedett le, ez is volt a cél, okos férfi volt, tudta, ha már nyugat, akkor észak! Nyugalom, jó levegő és pénz.
Kanyargós első éve után összekuporgatott egy használt BMW-t, és mert ő még nem jöhetett, az akkori, norvég barátnőjét küldte haza, ő hozta végig Európán át a kocsit, azzal a céllal, hogy Jenő anyukájának életét megkönnyíti majd az ára.
1972. volt, a bürokrácia, a vám útvesztői ismeretlenek voltak Jenő számára, így történhetett, hogy a kocsi, amelyet júliusban állított le a Lövölde tér környékén a norvég nő, még karácsonykor is ugyanott állt.
Se menni vele, se eladni nem lehetett, hónapokon át dekkolt ugyanazon a helyen, a trolik tolták rá a koszos havat. Mire végre eladhatóvá vált, mire kifizették a temérdek pénzt utána, Teri néninek nem sok maradt. Szegény Jenő az édesanyja helyett lényegében alaposan megtámogatta az akkori rendszert ezzel a kocsival.
Jenő később egy másik norvég nővel kötötte össze az életét. Mély hangú, hófehér hajú, hófehér pihékkel a karján, hófehér szemöldökkel, igazi északi nő, aki Jenőnek nem csak udvartartásának legfőbb eleme, de őszinte imádója, szerelme volt egy életen át.
Jenő különös kissé fura nevetéssel nyugtázta mindig a nők rajongását, pontosan tudta, hogy kétlábon járó hormonháztartás, és azt hiszem semmit nem hagyott ki, amit az élet adhat egy olyan férfinak, aki elég nyitott rá.
Kávézót üzemeltetett Oslóban, aztán a legnagyobb hobbijának a fotózásnak hódolt, egy időben, a világ különböző táján rendezett kiállítások számozott posztereit vásárolta, árulta, gyűjtötte. Én is kaptam egyet, ezért lóg egy ilyen Matisse poszter az én falamon is bekeretezve. Jenő művész volt bizonyos értelemben, nem csak életművész. Édesanyám is imádta, én is imádtam, mind imádtuk. Nem lehetett nem imádni.

Ahogy tehette haza jött, hol egyedül, hol a társával, később már a lányával, együtt hármasban. Szállodában laktak, ajándékokat hoztak, az édesanyját kényeztette, ahogy csak bírta. Teri néni is repülőre ült, ott volt az unokája születésénél. Jenő a fura, a lehetetlen, de imádni való különc fickó az utolsó pillanatban is fotózta a vajúdó párját. Épp, hogy beértek a kórházba.
A lánya ugyanolyan, mint ő. Mikor talán 25 évvel ezelőtt, egy alkalommal a Vidám Parkban voltunk, én meg a gyerekem kerek szemekkel néztük, ahogyan apja biztatására és örömére a tinédzser lány mindenre felül, feláll, pörög, nevet, nem fél. Olyan, mint az apja…mondtuk. Az élet minden pillanatát megéli, és nem félgőzzel.
Családi örökség volt a tüdőprobléma, nem Jenő volt az egyetlen, akinél ez gondot okozott. Ott a gazdag Norvégiában 20 évvel ezelőtt megműtötték, új tüdőt kapott. Rémesen nézett ki, de a nagynénje temetésére eljött. Azt hittem utoljára látom. Én másnap mentem feleségnek Sydney-be, arra a „ragyogóan” sikerült utamra a gyerekemmel. Néztem a műtét után viaszos bőrű Jenőt, hol voltak már a régi dolgok…temetni mentünk éppen. Reméltem nem ő lesz a következő.
Néhány év múlva felbukkant újra, nem a régi volt már, de csak látványra nem. Érzésben, gondolkodásban, ugyanolyan volt, mint egész életében előtte. A vidám, a kicsit bolond, a nyitott, és semmitől vissza nem riadó, a két végén gyertyát égető. Mikor lebaltáztam, azt mondta - Nem fogok pokrócba bugyolálva egy fotelben élni az életem hátralévő éveiben.
És tényleg így lett. Ami még hátra volt, azt az időt igyekezett a régihez hasonló elánnal élni. Mikor Norvégiában meghalt 7 vagy 8 éve már, éppen a legramatyabb anyagi helyzetben voltam, és nem volt pénzem hogy repülőre üljek, még arra sem, hogy innen, oda koszorút küldjek.
Pedig mentem volna, küldtem volna… így csak a magyarul nem beszélő lányával váltottunk pár angol szót az interneten, és láttam a sima, egyszerű, olyan fura északiasan megrendezett temetés kis részletét, ahol Jenő magányosan várta a legutolsó perceket. Már ami megmaradt Jenőből.
Tudom, a földi lét semmi… a lelke már újra száguld, ahogy addig is, de most térben és időben repked Magyarország és Norvégia között.
Ott kószál a felhők felett, ahova már nem kell tüdő sem, és még az angyalok se bírnak neki ellenállni.
Teri néni pedig mosolyogva nézi a legkisebbet. Végre egy hely, ahol mindig együtt vannak!

Több mint fura érzés volt, talán inkább ijesztő és félelmetes, mikor a teraszról azt láttam, hogy kikanyarodik egy kamion az utcánkból, rajta egy irtó nagy konténer, és a konténerben minden holmim, 135 dobozban. Egy álló napon át csomagolta pakolta, a lakás minden darabját öt ember, majd vámolta a vámos, míg végül lezárták, leplombálták, és én csak néztem a lakásnyi cucc után, amint kigördül egy kamion hátán az utcánkból és megy Koper felé, majd a tengereken, óceánokon át Sydney-be.
Költöztem. Magyarországról, Ausztráliába. Röhejes költözésem egyik apró részlete volt a rúd története. Röhejes, mert nincs jobb szó arra, ha valaki neobarokk ágyat és háromajtós szekrényt is visz Ausztráliába, és akkor még itt van ez a rúd is.
Már a Váci út végén lehetett a kamion, amikor kiderült, hogy a tavaly vett és mindössze egy alkalommal felállított napernyőm teteje és alja elment a konténerrel, a közepe, a rúd, azonban itt maradt. Olyan ez, mint nem találni fél pár zoknit, vagy fél pár kesztyűt elhagyni.
Itt maradt a cucc egyik része, és utazik a másik. Egyik a másik nélkül semmit sem ér, ahogyan a másik az egyik nélkül sem. Mi legyen? Lehetetlenség nincs csak tehetetlenség, és ebben az egész témát átívelő fontos kérdésben azonnal döntöttem.
Magammal vittem a repülőn ezt az itt felejtett rudat. Idegesített a tény, hogy ha majd kicsomagoljuk mind a 135 dobozomat, és ott állok egy napernyő aljával és tetejével, meg fog ütni a guta, hogy a közepe nincs sehol.
Ezért becsomagoltam a rudat és poggyászom része lett. A budapesti oldalon felvették, kissé csodálkoztak, de nem szóltak semmit. Átverekedte magát reptereken, határokon, jött velem a repülőn, repülőkön a csomagtérben.
Megérkeztem a célállomásra 2005 decemberében és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a rúd sehol!
Majd felrobbantam! Mit nekem zordon Kárpátok és 36 órás utazás, mit nekem bőröndök és táskák, mit nekem a tengereken utazó 135 dobozos konténerem, ha a rúd nincs sehol! Mert vagy hagytam volna otthon az egész napernyős hétmeganyolcát, vagy itt lenne az egész, de így?
Ráadásul temérdek csomagom mellett mi nyűglődés kísérte ezt a minden reptéri alkalmazottnak szemet szúró hosszúkás becsomagolt fura tárgyat, és akkor a végén elvész? Lehetetlen, gondoltam mérgesen.
Azonban az ausztrál törődést bizonyítandó, a rúd története elrendeződött, és rövid vezényszavakban, nem mindig pontos nyelvtannal, nagyjából így írtam meg az itthon maradottaknak:
Rúd akció1
A rúd kiment Etyekre, ahol az utolsó napokban megszálltunk. Etyeken becsomagolódott speciális buborékos himihumiba, jól átragasztódott, Ferihegyre óvatosan kivivődött, ott alapos átvizslatást követően felvevődött, és külön kisérettel – a fazonja miatt - levivődőtt a raktérbe. Én felliheg a gépre!
Rúd akció 2
Megérkezés Sydney-be, piros paprika, Magor fűszersó eltitkolása miatti rettentő félelemtől űzve vámmentesen által a mindenen, megkönnyebbülve ki, és haza. Itthon kicsomagol mindent, majd jön a felismerés: Hahh, hol a rúd? Rúd sehol!!! Rúd elfelejtve, otthagyva!!! De hol?
Rúd akció 3
Másnap reggel izgatott telefonok arzenálja, és a meglepő információ, a rúd Londonban lemaradt, tegnap meg se érkezett, de gondos kezek és a teljes ausztrál titkosszolgálat vizsgálódása után ma reggel már ő is itt van a Sydney reptéren.
Rúd akció 4
Most tessen figyelni, ez tényleg Ausztrália! Délután négykor mosolygós szállítóember által házhoz szállítva, nekem mosolygósan kopogva a földszinti ablakon, és az ablakon át benyújtva. A nagy utazó, a sokat látott, és tapasztalt rúd megérkezett. Itt áll mögöttem az én rudam. Lehet napernyőzni!
Eddig az összefoglaló.

Mindehhez csak megjegyzésként:
A konténer sosem lett kicsomagolva, én is és a konténernyi cucc is „visszajöttünk” így a napernyő alja és a teteje ott gubbasztott becsomagolva mindvégig. De a rúd! Az büszkén feszített a lakásban Sydney-ben.
Mondanom se kell a visszaútra már nem hoztam el, így visszaérkezve Budapestre végül mégis maradt egy napernyőm, amelynek csak alja és teteje volt.
A rúd ugye… most Sydney-ben maradt.
Hiába! Ahogy azt már előttem sokan megénekelték: Ami nem megy, azt ne erőltessük!

Sok éve történt, ez a siralmasan illatos eset, de történhetne akár ma is. Semmilyen húsárut, így a jó magyar kolbászt, (Gyula, kérsz egy kis csabait, vagy Csaba, kérsz egy kis gyulait?) vagy szalámit sem lehet bevinni Ausztráliába a szigorú szabályok miatt, ezért egy alkalommal néhány magyar, a repülőtéren hosszasan rimánkodott az elkobzott kolbászért.
Ajándékba hozta néhány frissen érkezett magyar rokon számukra akik arra gondoltak, hogy „bepróbálkoznak”, hátha sikerül átverni a reptéri ebek szaglószervét.
Az ebek azonban kiszagolták a nem kimondottan rejtőzködő magyaros illatot. Mit illat? A teljes érkezési oldalt egy merő szalámi- és kolbász-szag lengte körül, amint kinyitották bőröndjeiket.
Az elkobzást követően a vendégeiket váró, ausztrál magyarok, minden követ megmozgattak, hogy legalább ott helyben felfalhassák a nagyon várt bűnös kolbászokat és szalámikat, hogy legalább néhány falat erejéig élvezzék azt a mennyei gasztronómiai élményt, amelyben már oly régen volt részük. Évek óta nem jártak otthon, ezért a füstölt ajándék a régi reggelik, vacsorák hangulatát hozta volna újra vissza. Persze a törvény az törvény, nem szánták meg őket, és szó szerint sírás-rívás mellett ment az ízes magyar csoda a megsemmisítőbe.
Amikor én is ott tébláboltam az ausztrál élettérben, a számomra ízetlen angolszász felvágottak miatti nyafogásaim közepette meghallottam a mondatot, amellyel a szalámi után való nyávogásomra válaszolt a barátom - „Ugyan ne vacakolj, itt is kapni magyar szalámit!”
Komolyan? Meglepődtem 2001 májusában ettől a hírtől, és azonnal a beszerző helyre akartam menni. Másnap aztán óriási örömmel ügettem vendéglátóm mellett, amikor - Megyünk, veszünk neked szalámit! - felkiáltással elindultunk vásárolni. Már nem tudom, hogy – bár ez itt nem a reklám helye – a híres-neves sydney-i Kemény-hez vonultunk-e vagy valami más egyéb üzletbe, de láttam a pulton ott a cucc, rajta a felirat, „Hungarian salami”. Ahh, gondoltam, semmi nincs veszve, itt is van minden, ami nekem kell!
De senkit ne tévesszen meg a felirat, az a szalámi, nem „AZ” a szalámi, se most se máskor, se semmikor! A recept „itthon”, nálunk maradt! Nem mintha PICKelnénk más országokra, de a HERZünkben érezzük, nem adjuk másnak!
Így néhány hétig én is a „hungarian salami”-t csipegettem, nem túl nagy buzgalommal, és csodálkozva néztem, hogy a kinti magyarok milyen örömmel ették, hiszen szegényeknek, ha nem jöhettek haza, esélyük sem volt eredeti magyar kolbászt vagy szalámit kóstolniuk.
Helyette ették boldogan, az Ausztráliában készült magyar szalámit, mert emlékeztette őket arra a másikra, és bár tény, hogy ha nem is olyan az a műbélbe töltött füstölt költemény az ausztrál „hungarian salami”, mint az igazi, mégis boldogan ették és eszik ma is.

Az Ausztráliában élő magyaroknak ugyanis ez az igazi magyar szalámi, egészen addig, amíg haza nem jönnek látogatóba.
Vicces talán, bár inkább szomorú, de amikor csúfosan sikerült férjhezmenetelem után néhány hónappal, megérkeztünk a gyerekemmel és elfoglaltuk az átmeneti szállásunkat, az első utunk a közeli boltba vezetett. Nem kérdés mi volt a kosárban. Szalámi és kolbász.
Ismertem olyan külügyi dolgozót, akinek minden alkalommal, a szabadságból a távoli munkahelyre visszatérve, több csomag magyar, túrós, csokis rudacskát kellett vinnie a kollégáknak.
Mindenkinek más az otthon íze.
Ilyen ez a „magyar gyomor”!