Lebloggoltam

Jól van, állom, jöjjön, aminek jönnie kell! Volt már divat a tenisz, a lovaglás, a síelés,  felzárkózott a bringa is a sorba!

Tudom, a magára valamit adó ember, a zöldövezetben élő ember, a flaszteren élő városi ember, a vidéki ember, szóval sokféle ember bringázik nap mint nap. Utóbbi, a vidéki ember, sok éves hagyományként nagy részben azért, hogy eljusson A-ból B-be.

A  többiek sokféleképpen sportolnak  a nyeregben. Az egyik csoport tagja, nagyméretű autója csomagtartójába, vagy a bringatartóra függeszti sporteszközét, kényelmesen elautózik egy adott helyre, ahol kiszáll, nyújtózik egy nagyot, ki-vagy leemeli csilivili sporteszközét, beöltözik csilivili mutatós gönceibe, magára helyezi  a sportolásának minden mozzanatát mérő eszközeit, és vagyont érő bringájára pattanva, előre megtervezett célja felé teker.

Belőlük lesz a Bringa Ken!  Hiszen autójuk mellé drága szerkó, csilivili bringa is jár. Felturbózott cuccokkal a testükön, a táv fele után fásult tekintettel tekernek inuk szakadtáig egyik ponttól a másikig, közben kütyükkel számolva a megtett kilométereket.

Tekernek veszettül, lelki szemeik előtt gőzölgő kaják, hideg fröccsök lebegnek. Így pedáloznak az első csülkös bablevesig, vagy nagypofa sörig!

Szinte látják, ahogyan magyaráz a pohos Dezső a könyvelésből, aki elmondása szerint könnyedén eltekert innen, Ken kiindulási pontjától, az első igazán jó bögrecsárdáig, majd tekert vissza mindössze 3 óra alatt, a bögrézést is beleszámítva. Erre gondol Ken és feldúltan teker tovább.

Ken mögött élete párja Bringa Barbie, aki nyafogva ugyan, de teker cudarul, nem engedi emberét, hogy engedné már! Hiszen nem csak a csilivili bringája, de életének összes csilivilisége Ken-en múlik. Barbie megy vele mint a güzü, és lihegve teker nyomában! Rossz pestiséggel szólva, ő meg... Kennek a bringája!

Kis idő csak, és a jövő kerékpárja némi tekerés után felszáll, akár az E.T. alatt, abban a jó kis Spielberg filmben.

Akkor aztán lesz fogaknak csattogtatása, a lent kerekezők irigyen és utálattal néznek majd felfelé, ezért felpattannak az első fára, mialatt  a sok Ken és Barbie bringás már fenn az egekben teker. Micsoda idők lesznek azok!

Mi gyalogosok csak lesünk majd, mint a moziban, de azért jó lesz!

A sétautakon sokkal kevesebben anyáznak majd, mert arra lebzselünk, vagy kevesebb bringás lapítja szét a cipőnket, hozza ránk a szívbajt, és kevesebb csengetés figyelmeztet majd bennünket, hogy takarodjunk a fenébe, mert útban vagyunk, nem beszélve arról, hogy manapság sétálni avitt és ciki.

Bringázni nekem például annyit tesz, madárfüttyös napon, kényelmesen, lehetőleg vízközelben taposni a pedált, nézelődni, meg-megállni és élvezni a tavaszt, a nyarat, a nemtommit!

Igaz az is, nem lehet összehasonlítani a nem csak lelkes, de  "telkes bringázókat", az utakon ma tekerőkkel. 

Mégis nosztalgiázom, és eszembe jutnak azok az idők, amikor madárfüttyös napokon a Duna mellett, rápattantam a valakitől használtan, de jó állapotban vásárolt női bringára, a nagy kerekű, zöldre festett, "nagy zöldség"-re, és vágtáztam vele napestig.

Még a kerítésen belül, néha figyelmetlenül begurultam a büdöskék közé, volt, hogy gyalázatos módon belecsimpaszkodtam az ikerszomszéd szőlőtőkéibe, amíg a kapuig eljutottam, aztán hajrá, néhány kör a környéken!

Nem mellékesen ez idő alatt volt lehetőségem meglesni, a közeli üdülő gondnokának fiát, később az autószerelő fiát, majd a nagy hóhányót, hogy azok a telken tengnek-lengnek-e, vagy újra kell jönnöm, lesni!

A hetvenes években, a Duna parti divat szerint, az alábbi felszerelésben "pompáztam": 1 db. nyakba pántos fürdőruci, egy pár klumpa, a fürdőruha felsőjére tűzve egy szivecskés kitűző - ma már nekem is érthetetlen okból - jó nagy, kerek napszemüveg, hajban csattok. Ennyi! Húzósabb időben, farmer, póló, vagy pulcsi.

A bringámon volt egy csengő, és minden, ami ahhoz kell, hogy haladni tudjak vele. Azaz két kerék, némi láncok, meg áttétek, talán dinamó vagy mi a szösz, kormány - mert anélkül, mint tudjuk semmi se működik-, és a nyereg, mint elmaradhatatlan kellék.  

És mitadisten, képes voltam vele haladni! Mi több emelkedőnek fel, és le is! Semmi váltás meg efféle, egyszerűen nyomtam a pedált, mint az őrült és lefelé meg hagytam hadd száguldjon velem a cucc, reppent a hajam, halihó száguldás, száguldás az úúúton… és kész!

Jóó, nem volt még bicikliút, nem volt külön iparág a biciklizés, és a hozzá szükséges kellékek sem képezték az éves költségvetés részét.

Nem tudom, hogyan örömbringáznak azok, akik a hét közben használatos teljesítménykényszertől megittasulva izzadtan, karikás szemekkel tekernek árkon-bokron át!

Lihegve, borzolt hajjal, vöröslő tarkóval, infarktus közeli állapotban zihál a negyvenes, az ötvenes és a hatvanas, súlyfelesleggel vagy anélkül. A „kell” és a „muszáj” szavak úsznak lelki szemeik előtt.

Értem én, hogy a körülmények és a világ változott, de azért helló! Nyomjuk a pedált kedvünkre, álljunk meg valahol, ne az időt és a távot nézzük, hanem a tájat, és ha aznap nem sikerül X kilométert lenyomnunk, tojjuk le és kész!

Heverjünk a fűben, ölelgessünk fákat, bambulva nézzük a vizet, csináljunk gyereket a bokorban, kinek mi tetszik!

Tudom, sokan vannak, akik most is így kerekeznek, örömből egy jó bringával, a zsúfolt utakat kerülgetve, hol rossz, hol jobb bicikli-utakon, biztonságos felszereléssel, és igen, élvezik, nem teljesítmény számukra a biciklizés. 

Belőlük sosem lesz Ken és Barbie!

Tudom, ma minden olyan más, de ha arra gondolok, hogy a fürdőrucis lányok, a leselkedős bringakörök, a hóhányó ifjak pont ugyanolyanok, mint sok évvel ezelőtt.

Ha lehetne visszafelé hajtanék egy kicsit, legalább az időben, legalább egy napra! Felpattannék a "nagy zöldségre", elkarikáznék vele egy bizonyos Duna partra, kőröznék egy darabig, fel a gát, le a part, és nem érdekelne sem a táv, sem az idő.

Az IDŐ, főleg nem!

De klassz lenne!