Legbloggoltam - Hédiségek

Ami "meg van írva", azt én megírom...

Sztoriban vagyok
Hét nő története 136 oldalon...

90828810_551380182426550_8465792505089097728_n.png

 

Erika, Magdi lánya, már majdnem ötven, amikor elkezd naplót írni. Egyszerűen jól esik kiírni magából néhány dolgot, és ez ad kedvet Magdinak, az anyjának is. Kettejük szinte naplóírásos párbeszéde adja ezt a fejezetet.

Részlet  Erika naplójából:

Nézzük, ki van még nekem. Anyám és apám van. Keresztanyám van, de már keresztapám nincs, ezenkívül önálló lakásom van, anyámék mellett közös átjáróval. Jó nem? El lehet képzelni az aggódó szülők távolságtartását egy közös átjáróval!

Szemét vagyok, hiszen szombat délután, egyedül a TV előtt, amikor kinn szakad az eső, és ronda ősz van, anyám settenkedő óvatos léptei egy tál almás pitével életmentőek. Ugyanezek a léptek, ugyanezzel a pitével, egy csodás tavaszi reggelen, amikor éppen a földön nyögve tornázom, már nem olyan kellemesek.

Amikor még Tamás ütötte el velem az időt, egyenesen katasztrófa volt. Na, ez is. Elütötte az időt. Apám jellemezte így a Tamás témát, a maga szarkasztikus módján, miközben a jobb kezével jobbra-balra legyezgetett. Azt mondta: Tamás egy szarkalap, és az egészből semmi se lesz. Miért van az, hogy a szülők jóslatai beválnak?  Ez itt a Csengery utcai Delphoi, apám meg a szerepet és nemet tévesztett jósnő!

Részlet Magdi naplójából:

A lányom elkezdett írni. A férjem azt mondja ritka szemét dolog beleolvasni, de ő az egyetlen lányom, és ha átmegyek hozzá takarítani egy héten egyszer, leülök és megnézem a gépén, mit írt a héten. Én anya vagyok, kinek, ha nem nekem kell tudnom, mit érez szegény drágám? A férjem azt mondja, nem vagyok normális. Hja, neki könnyű. Ő azt hiszi magáról, hogy normális azzal a „sasmadaras” dumával, amivel bejelentkezik a saját lányánál, ha át akar sétálni hozzá. Eldöntöttem, én is írok. Látom, a lányomnak milyen jót tesz. Hiszen visszaolvasva – gondolom, ő is megteszi, - egy csomó dolog világosabbá válik.

Anna éppen a Balatonon egy barátnője kis házában dekkol és arra gondol vissza, miért akart  közel 40 év után elválni a férjétől, aki egyébként egész jó fej. Főként úgy, hogy feltűnik a másik nő is a színen.

Részlet Anna történetéből:

Ha visszagondolok, nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, hiszen ez volt az oka, amiért - ahogyan Évát kivéve - mindenki mondta „megzavarodtam”, és otthagytam a tervezett, pontosan haladó életet és Endrét, közel 40 év után.

Igen, egyszer csak 59 lettem, a bolt ment magától, már a fene tudja hány éve, Endre nem tűnt csapodár férjnek, én nem csaltam meg őt, és a gyerekünk is szeretett minket.

Dögunalom volt minden napom. Nagyjából 40 éven át. Tudom, ez érthetetlenül hangzik. Indok ez arra, hogy az ember elhagyja a férjét? Talán nem. De közel 40 után? Talán akkor sem, mert akkor meg már minek. Én mégis megtettem.

Egy nyári reggelen ott álltam a teraszajtóban, Endre a hátam mögött az újságját zörgette és kávét szürcsölt hangosan. Ahogy máskor is. Én arra gondoltam kellene valami más. Valami izgalmas, valami nem hétköznapi. Percek múlva hatvan leszek, és vágyom valamire. Azt nem tudtam megfogalmazni mire, - most se igazán tudom -, nem akartam semmi olyasmit, ami őrültségnek tűnik. Egyszerűen életem matt színvilágába rikító vöröset, sárgát és királykéket szerettem volna.

Hangot is adtam ennek az óhajomnak, és Endre válasza az volt, hogy a bungee jumping már kései próbálkozás lenne, ő tuti infarktussal zárná, nekem meg a ramaty nyaki csigolyáim bánnák, és még hozzátette, a szemüvege fölött hamiskásan rám nézve: - Ha ugyan már közben össze nem szarjuk magunkat!

Kati idegen földön próbálja gatyába rázni anyagi helyzetét, és ez a szóhasználat nem véletlen... mert egy gatyában érkezik a megoldás.. de mindennek ára van! És ez nem csak dollárban értendő!

Részlet Kati történetéből:

Arra gondolok, hogy számomra teljesen idegen férfiak ülnek a pilótafülkében és visznek, így akaratlanul is részt vesznek a sorsomban. Itt van például ez a mellettem ülő indonéz házaspár, vagy előttem kettővel a riadt szemű lány. Nyelvkönyvekkel felszerelkezve kopottas kabátját magához szorítva melengeti magát, nem elég a takaró, fél, fázik, vacog. Ő is úton van. Úton, és ez most sok mindent jelent. Egy új útra léptünk, valami új, valami más, valami, amit magunk választottunk ugyan, de legtöbbünknek tele a gatya. Nem mindannyian nyaralni megyünk.

A több száz utasból vajon hányan játsszuk azt a különös társasjátékot, amelynek útkeresés a neve? Vajon ki dobott hatost, és kinek kell hármat visszalépnie?

Összehúzom magamon a takarót, fázom. Egy bőrönd a repülőgép rakterében és egy húzogatós táska felettem a poggyásztartóban. A táskám a székben mellettem. Ez minden, amit hozok, ebben van mindenem. Az összes többit magam mögött hagytam.

Martha, aki a régi "Jugo"-ból lett ausztrál feleségnem éppen hétköznapi módon. Ráadásul 70 évesen új életet kezdett. Közben újra és újra eszébe jut, vajon hol van az otthon?

Részlet a Martha történetéből:

Hetven múltam és nemrég új életet kezdtem. Hetven év. Pedig mintha most lenne, hogy abban a régi Jugoszláviában fiatal lány, aztán egy felejthető házasságban fiatal feleség, majd később egy óriási szerelemben született második házasságban, újra feleség lettem. Micsoda idők voltak! Gyönyörű életem volt aztán…

Most itt, ebben a virágzó napfényes országban, túl a hetvenen, feladtam megint, ami eddig volt, és ki tudja, hányadik alkalommal, de remélem, utoljára kezdem elölről.

Alig térek magamhoz! Ez végre velem történik meg? Ugyanis itt vagyok az Operában. Jó, nem ez a legfontosabb az életemben, mégis óriási jelentősége van. Úristen, hogy vágytam erre! 28 éve élek itt és először léptem át a világ egyik leglátványosabb, és talán legismertebb Operaházának küszöbét. Annyira szerettem volna látni belülről is, hallgatni a zenét, de nem volt rá alkalmam 28 év alatt.

Gyula, csak hőzöngött, hőbörgött folyton, hogy milyen drágák a jegyek, mintha nem én dolgoztam volna meg érte! Gyula! Már a múlt. Az egész olyan hihetetlen. Elmúltam 70 éves, és döntöttem. Most vagy soha! Én a „most”-ot választottam, és szépen, fokozatosan leépítettem Gyulát, aki 27 évig volt a férjem, és aztán összeköltöztem azzal a férfival, aki most elhozott az Operába. Váltottam. Ördögi nem? Ki merné megtenni 70 évesen?

Éva  egy "se veled, se nélküled" 4 évről mesél, iróniát nem nélkülözve. 

Részlet Éva történetéből:

Így bekuckózva sok év után, ezzel a kis maradék vörösborral a szervezetemben, még humorosnak is találom. Mert valljuk be, az is volt, pláne a végén. Kész röhej! Az az utolsó hétvége például. Az szánalmasan szar volt.

Tibor olyan volt hétvégén amilyen lenni szokott. Szombaton valami kis színház, aztán ugyanaz otthon nála. Színház egymásnak! Kétszemélyes darab. A szokásos. Untuk egymást. Én untam őt, ő unt engem, de játszottunk, nem is tudom miért, minek, kinek? Egymásnak? Ő az üveg borral, én magamban, néha vele, de inkább társas magányban!

Aztán bekapcsolta a TV-t, és azonnal valami siralomvölgy filmet akart nézni, egy „entellektüel” csatornán. Én ez alatt eltűntem a már alaposan kiseggelt kanapé mély gödreiben, egyre mélyebbre, ő rám nézett, és konstatálta, valami könnyebbet néznék! Ha már én nehéz vagyok, legalább a film legyen könnyű! Meg a föld majd, de az még odébb van! Ő sóhajtott és kompromisszumra készen „kapcsolt”, és odébb kapcsolt. Rápattantunk egy sportcsatornára. Halleluja! 

Hanna  egy sokéves barátságot sirat...és ez nem csak szóhasználat!

Részlet Hanna monológjából:

Emlékszel, mikor 17 évesek voltunk és kijöttél Dórival, a kövér vizslával hozzánk a Dunára? Dehogy emlékszel! Sose emlékeztél semmire, vagy csak emlékfoszlányokat tudtál előrántani, te nevettél, én dühöngtem, hogy a szöszbe lehet, hogy nem emlékszel? Régóta tudom, valami különös oknál fogva engem vert vagy jutalmazott a sors, - erre még nem jöttem rá, melyik az igazabb -, azzal, hogy minden régi dolog úgy él bennem, mintha most lenne. Személyek, helyek, történések, érzések itt kavarognak mind, a legapróbb részletekkel. Én vagyok a rokonok, a barátok, a kollégák emlékkönyve, csak fújom a százezer éves történeteket. Ők meg csak néznek! Tudod, imádok romtalanítani. Csak úgy hömpölyögnek a rombolyagok.  Szóval Dóri a vizsla! Mennyit vihogtunk, szemüveget adtunk rá meg egy pöttyös kendőt, és olyan volt az istenadta, mint egy szomorkás vénasszony.

A könyv erre a linkre kattintva megvásárolható: https://www.shop.gudi.hu/sztoriban-vagyok

 

A bejegyzés trackback címe:

https://lebloggoltam-hedisegek.blog.hu/api/trackback/id/tr9815597350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Legbloggoltam - Hédiségek

Szeretek írni. Mások festenek, zenélnek, táncolnak, keresik a kifejezésmódjukat. Az enyém ez itt! Néha romtalanítok, keresem a régi dolgokban rejlő összefüggéseket, néha az új eseményeket igyekszem megérteni. Történetek, művészek élettörténetei, írások erről-arról, bármi, amiről azt gondolom, másokat is szórakoztat. Hogy jól gondolom-e? Majd kiderül! Menüpontokba rendeztem. Olyan, akár egy nagy ház, szobákkal. Nyiss be egy ajtón, lépj be! Hozzak teát?     https://www.facebook.com/lebloggoltam/

Naptár

szeptember 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Facebook oldaldoboz